Fotópályázat — első forduló — értékelés
Általános bevezetés
Digitális vagy analóg? Számomra most nem ez a fő kérdés, hanem inkább az, hogy melyik szerző hogyan és milyen képi eszközökkel láttatja és értelmezi a műemlékeket. Érdemes tisztázni, hogy a műemléki fotográfia már a 19. század vége óta egy önálló fejlődéstörténettel rendelkező műfaj. Ezer szállal kapcsolódik az építészeti fotográfiához, de tematikája nem merül ki pusztán ebben, hiszen a ingatlanokon kívül a védett műtárgyakat (ingóságok) is a műemlékek közé soroljuk. Az épített környezettel, a városi tájképpel, a tárgyfényképezéssel és az enteriőrfotózással még tovább differenciálhatjuk a fogalmat. A téma kapcsán érdemes számításba venni, hogy a védett műemlékek köre is folyamatosan nő, az elmúlt években a 20. századi modernizmus alkotásai közül számos értékes épület kapott egyedi védelmet. Az örökségvédelem foglalkozik az ipari épületek, a történeti kertek és a szocreál emlékek védelmével is, hogy csak néhány további példát említsünk. Mindazoknak, akik fényképészként ezt a területet választják, vállalniuk kell azt a kockázatot, képeik zöme eleinte csak nehezen fog tudni elszakadni a bevett sémáktól. A kockázat lényege abban áll, hogy igen nehéz ismert épületekről, épületegyüttesekről a szokványostól eltérő képet készíteni. Az egyetlen kitörési pont, ha a fényképész — amennyiben nem egy konkrét szakmai feladat végrehajtásán munkálkodik, hanem szabadon és a saját örömére dolgozik — inkább az újszerű és szokatlan megoldásokat keresi. Általában akkor állunk meg egy fénykép előtt, ha megtetszik a szerző egyéni stílusa és szemléletmódja, de felkeltheti az érdeklődésünket a kép témája, megformálása és hangulata is. Hogy ezt miként juttatja érvényre a szerző, az függ az alkalomtól, a felvétel konkrét céljától, a téma tanulmányozásának a mélységétől, a képi motívumok és mindenekelőtt a fényképész hozzáállásától. Az eddigiekben egy szót sem ejtettünk a technikáról, pedig annak helyes használata alapjaiban képes megváltoztatni a képi látványt (szűrők, objektívek, képfeldolgozó programok). Mégis, inkább a téma iránti érdeklődést tartom az egyik kiindulópontnak, a fényképész analizáló képességét és őszinteségét pedig a mások lényeges feltételnek. Sokszor elég — akár csak képletesen is — pár lépéssel közelebb menni a tárgyhoz, hogy feltáruljon annak egy addig ismeretlen vetülete. Adott esetben a történeti emlékek felületének, szövetének, vagy nehezen megközelíthető részleteinek a tanulmányozása érdekesebb eredményre vezet, mint a naplemente sugarainak a megörökítése az épület falain. Egy jó szemű fotográfus számára nem kérdés, hogy a régi emlékek sérülései, kopásai szinte minden esetben elvezetnek minket az épületek „lelkéig”. Választhatjuk természetesen a távolságtartó magatartást is, ilyenkor a műemlékek összképe vagy építészeti stílusa lehet az egyik kiindulópont. A kép üzenetét a szerző kritikai attitűdje is meghatározhatja, példának okáért az épület és a környezet viszonyával foglalkozó sorozatok esetén. Mindezekkel csak hangsúlyozni szerettem volna azt a tényt, hogy az érdekes és jó képek megszületésének a záloga mindig a fotográfus téma iránti igényessége. Léteznek olyan alkotók, akiket nem is annyira a realitás érdekel, hanem inkább az érzelmek tolmácsolása. Azoké az érzelmeké, amelyeket ők maguk éltek át az expozíció pillanatában vagy az előkészítés folyamatában. Érzelmek alatt nem csak a „szép képek” készítése iránti örömöt értem. Értem alatta — és most már maradjunk csak a műemlékeknél — az adott épület formavilágának, esztétikumának és történetének megértése fölött érzett örömöt is.
Nyilvánvaló, hogy egy-egy képből csak nehezen lehet megítélni a szerző kvalitását. Mindenre kiterjedő értékelést sem lehet adni, hiszen lehetséges, hogy az általa készített képekből nem a legjobbat küldte el. Akárhogyan is történt, kölcsönösen vállalnunk kell a szubjektivitást és a saját véleményt, akár a küldő, akár a fogadó oldalán állunk.
Képekről
A Kőbe zárt zsoltár képet választottam elsőként beszélgetésünk témájául, annak jól felépített és technikailag is korrekt kivitelezése miatt. Az alulról felfelé fényképezett épületek az esetek többségében perspektivikus torzulást szenvednek a képeken, a vonalak dőlnek, összetartanak, vagy a széleken meghajolnak. Abban az esetben, ha a művészi koncepció ezt kívánja, akkor mindez megengedhető és nem zavaró. Célszerű azonban óvatosan bánni az ilyen beállításokkal, és ha lehetőségünk van rá, akkor inkább korrigáljunk. A mi esetünkben, a fényképész ezt a csapdát azzal kerülte ki, hogy nem az egész templomot vette föl, hanem egy magasban lévő részletet emelt ki. Teleobjektívjével és talán a képfeldolgozó program segítségével biztosítani tudta a függőlegesek párhuzamosságát, és ezzel a kép nyugodtságát. A koncepció részeként a Fóti római katolikus templom külső homlokzatán elhelyezett madonna szobor a kép fő motívuma. Segítette a szerzőt, hogy a szobor és a templom színe, látványosan eltérnek egymástól. A felvétel végső soron erre a kontrasztra épül. Sikerült észrevenni és kidolgozni a különálló szobor és a statikus épület kapcsolatát is, elsősorban a kép középső tengelyében lévő ablak színe és mintája segítségével. Az itt látható szürkék és feketék két szempontból is lényegesek ebben a kompozícióban. Egyrészt az ablak szürkéje szépen rímel a nőalakra, másrészt további kontrasztot jelent az uralkodó sárga falszínnel szemben. A kép erényei között emelném ki a szobor grafikusságát. A grafikus hatást a felvételi szög is biztosítja, hiszen sokkal szerencsésebb ez így, mintha az alakot alulról fölfelé fényképezték volna le. Jól alkalmazta a fotós az oldalvilágítást is. Oldalról és súrolófényben mindig plasztikusabban lehet egy építészeti elemet bemutatni. A képmező hármas tagolására szeretnék még kitérni, mert a kép felépítése szempontjából ez is döntő. A hármas tagolást azért tartom szerencsésnek, mert függőleges keretet biztosít a falfelületeknek, amelyek közül — ha jól megnézzük — mindegyik más irányba fordul. A középső és a jobboldali mező az épület egyik sarkánál törik meg, a kép bal oldalán belépő falfelület pedig szintén önálló életet él: cizellált párkányával kissé lefelé dőlve, egyenesen a képmező közepe felé halad. A függőleges tengelyek funkciója tehát teljesen világos. Visszatérnék a madonna szobor gömb alakú talapzatára, mert az nem csak tartópillérre a nőalaknak, hanem vizuális szempontból is finoman ellensúlya az egyyenes síkoknak, sarkoknak és vonalaknak. A felvétel tehát összességében és részleteiben is átgondolt munka.
A beküldött anyagból a Szimmetria, a Reggeli napfürdő és az Estefelé című képeket emelném még ki. A Szimmetria című képen a vízben visszatükröződő tájkép hangulatát a jól megválasztott forma, a panoráma teszi igazán izgalmassá. A másik két felvétel ugyanarról a műemlékről készült, de teljesen más felfogásban. Az egyiken az Esztergomi Székesegyház összképét láthatjuk, már-már valószínűtlen ragyogásban. A pillanat különlegessége nagyobb hangsúlyt kapna, ha a szerző nem engedte volna „hátraesni” az épületet. A fény nagyszerű hatását jól érzékeltette, csak a monumentális székesegyháznak lett volna szüksége — vizuális szempontból - több térre, levegőre és stabilitásra. Az Estefelé című kép érdekes nézőpontjával és színeivel keltette fel az érdeklődést. A Szecesszió vagy a Vízköpő című kép a frontális kiemelés példája, bár a Szecesszió esetében még a kivágáson lehetne javítani. Az indamotívumos középrészt határoló szélek kissé következetlenek: három oldalon keretezett a kép, baloldalon kifutó. Alul egy szépen megvilágított gyöngysor-minta fut, felül nem látjuk a tagozatot, jobb oldalon a fal síkját érzékeljük. Szerencsésebb lett volna csak a középső résszel foglalkozni. A legkötetlenebb felvétel talán az Őszi naplemente a Halászbástyánál című kép, ahol úgy érezzük, hogy a szerző szinte menet közben fényképezett. Csak a cím utal arra, hogy a lefényképezett műemlék az igazi téma. Nem biztos, hogy el kell ezt hinnünk. Lehet, hogy inkább a körülötte zajló élet, a mozgás, a fényviszonyok pillanatnyi változása, és a szerző ottléte volt az inspiráló erő, bár a kép címe mégis visszaránt minket a valóságba.
Csengel-Plank Ibolya
