Fotópályázat — tizenkettedik forduló — értékelés
Ebben a hónapban a beküldött képek minősége és hangulata alapján kiegyenlítettnek láttam a mezőnyt. Korrekt és jó képeket küldött be szinte valamennyi játékos, éppen ezért első lépésben a típusok szerinti csoportosítást láttam célravezetőnek. Néhány esetben megnéztem a műemlékekhez tartozó leírásokat és állapotrögzítő fényképeket, mert azok segítségével kiegészítő információkhoz jutottam. Miért volt erre szükség? Kérdezhetnék joggal tőlem, hiszen a történeti épületek látványa önmagában is lehet nagyszerű. A műemlekem.hu internetes portálra felkerült műemlékek többsége azonban a nagyközönség előtt ismeretlen, így a nézők többségének semmiféle tudása és személyes emléke nincs a bemutatott emlékről. A másik indokom, hogy egyetlen felvétel csak a legritkább esetben képes feltárni a műemlék valamennyi jellegzetességét, legyen az bármennyire átgondolt és kifejező alkotás. A befogadás folyamata általában azzal kezdődik, hogy először mindig „csak” egy épületet, romot vagy valamilyen enteriőrt, berendezési tárgyat látunk, amelyről a szakirodalom vagy a műemléki hivatal azt állítja, hogy védett. A kijelentés azt jelenti, hogy az emlék még akkor is értéket képvisel, ha első látásra az őt értékessé tevő szempontok nem annyira nyilvánvalók. Gyakori tapasztalat, hogy az emlék méltatlan állapota miatt szinte már-már elbizonytalanodunk el a helyszínen. Ilyenkor még inkább belénk hasít az a kötelezettség, hogy legalább a fénykép segítségével próbáljuk meg menteni, ami menthető. Jacob Burchardt, a neves reneszánsz kutató véleménye szerint a műemlékek fényképezésével elkerülhető annak veszélye, hogy a mesterművek eltűnjenek, és hatástalanná váljanak. Kiemelt építészeti emlékek esetén — Esztergomi Székesegyház, Jáki templom — látszólag könnyebb a fényképész dolga, mert a nézők közül sokan már feltehetően rendelkeznek valamilyen ismerettel, de mint a gyakorlat mutatja, még sem működik a mechanizmus ennyire automatikusan. Többször beszéltünk már arról, hogy az ismert műemlékek megörökítése általában sokkal nehezebb, mert valami olyat kell megmutatni, amelyet csak mi voltunk képesek meglátni. Ellenkező esetben unalmassá és érdektelenné válik a munkánk a külvilág irányába, ami természetesen nem jeleni azt, hogy a privát fotóarchívumunkból is száműzni kellene a felvételeket. A vizuális emlékeink a saját életünk fejlődéstörténetének a fontos darabjai, és mindaddig támaszkodhatunk rájuk, amíg fel tudjuk idézni a képen szereplő emberekkel, tárgyakkal és szituációkkal kapcsolatos élményeinket.
A nyilvánosságra hozott ábrázolások esetében más a helyzet, aminek az egyik jele, hogy a képeket a könnyebb érthetőség kedvéért címekkel és feliratokkal látjuk el. Érdemes átolvasni a fotópályázat teljes anyagát, mert sokan írnak arról, hogy mi inspirálta őket közvetlenül a fényképezésre, mások a műemlékekkel kapcsolatos megfigyeléseiket rögzítették. A képi kifejezésmód sajátja, hogy nem látunk meg mindent abból, amit egy másik csatornán közöltek velünk: a lábazat, a toronysisak vagy az óratorony repedéseinek és a beázások nyomainak a részletei hiába kerültek rá a negatívra vagy a digitális memóriába, eltűnnek a háttérben. Az információk nagy része pedig sokszor azért marad le a képről, mert egyszerűen nem fér rá, vagy egyébként sem látszana, mert takarásban van, mert nincs megvilágítva és így tovább. Ilyen esetben tényleg nincs mit tenni, a nagyítás sem segít. E rövid eszmefuttatással arra szerettem volna rávilágítani, hogy a beküldött fényképek sohasem pusztán kópiái, másolatai a tárgynak, sokkal inkább a közlésnek egy olyan formája, amellyel nem csak az expozíció, hanem a nyilvánosságra hozatal pillanatában is egyetértünk. Éppúgy elfogadjuk és vállaljuk, mint a leírt szavakat és mondatokat.
A képekről
A műemlékek megörökítésének egyik kedvelt módja a külső összképek készítése, különösen, ha jó az időjárás és kedvezőek a fények. Az ilyen típusú felvételek túlsúlyának másik oka, hogy a templombelsőkben mindig sokkal nehezebb technikailag jó képeket készíteni, különösen a sötét, falusi templomokban. Nem lehet véletlen, hogy a fotópályázatra beküldött enteriőr fotók döntő többsége nagy belmagasságú, és viszonylag jól megvilágított székesegyházakban és templomokban készült. A Rendíthetetlen és az Erdő mélyén című képek megközelítően azonos képkivágással kerültek fel az oldalra, mégsem azonos hatású a kettő. A siklósi 16. századi dzsámit ábrázoló fényképen az épület érdekes formája és vegyes falazata az, ami tisztán érvényesül, semmi sem vonja el a figyelmünket. A püspökszentlászlói római katolikus templom esetében ezzel szemben az előteret beborító növényi fátyolon keresztül látjuk az épületet, amelynek formái a kellő megvilágítás miatt mégis átragyognak, és szépen érvényesülnek. Ez a kissé sejtelmes és távolságtartó megoldás fel is menti a szerzőt attól, hogy közvetlenül mutasson rá a templom jelenlegi helyzetének a hiányosságaira. Az állapotjelentés szerint „kissé hanyatló benyomást kelt a templom”, és a festék több helyen levált a falról, a lábazat is vakolatlan. A néző ebből szinte semmit sem érzékel. A címhez főzött kommentár alapján a kép stílusát is jobban megértjük: „Ha Püspökszentlászlóról beszélünk, a leggyakoribb jelzők a következők: festői, csendes, békés, természeti, ami nem véletlen, hiszen körbeöleli a Kelet-Mecsek érintetlen, hangulatos erdeje. A püspöki nyaraló és a mellette álló templom népszerű állomás az errefelé kirándulók körében.” Ígérem, hogy nem fogom minden esetben idézni a szerzőket, csak a kommentárok és a leírások fontosságára akartam felhívni a figyelmet. A képek különös tulajdonsága azonban, hogy képesek megszépíteni a valóságot: a püspökszentlászlói kép esetében sem az állapotleírásban szereplő pusztulás nyomai foglalkoztatnak bennünket, amikor a képet nézzük, hanem az a hangulat, amelynek a szerző 2008. november harmadikán a részese volt.
A gyöngyösi Szent Anna kápolnáról két felvételt is beküldtek, nagyon hasonló beállításban, egy év különbséggel. A Háttérben a Kékes című kép a „leíró címek” kategóriájába tartozik, az Éber álom esetében viszont a szerző más megoldással élt. Negatív véleményét is megosztja velünk, a kápolna előtetőjével kapcsolatban, ami valóban nem odaillő.
A tájképek műfaját a Balaton és a Szőlőhegyi kápolna képviseli, mindkettő kiegyensúlyozott, jól komponált felvétel. Az Eső után című képen a román stílusú somlószőlősi templomot helyezte a fénykép készítője a középpontba, és nagyon jól mérte fel az épületen kívüli részletek méreteiből és pozíciójából fakadó lehetőségeket. A horizontvonal tökéletes, a háttér izgalmas, a kompozíciót a felhős égbolt is mozgalmassá teszi. Érdekes a telített jobboldalt ellensúlyozó másik oldal, ahol a fa koronájának vízszintes lezárása, lombjainak tömörsége, sötét tónusa és mérete jó kiegészítője az ég felé törekvő, világos színű románkori toronynak.
A Kossuth utca 51. számú esztergomi védett épület ablakában visszatükröződő Rác templom mesterségesen „beigazított” képe egy létező szituációt modellez, mindannyiunk élménye az ablakon át megjelenő valóság egy darabja. A Rác templom című felvétel talán érdekesebb lenne, ha a pillanatnyi látvány esetlegességét, bemozdulásait vagy tökéletlenségét hangsúlyozta volna a szerző, hiszen a keretül szolgáló ablakfülke elegendő realitást nyújt a képben. Másrészt a műemléket így is csak messziről látjuk, ami nem segít minket abban, hogy az állapotjelentések ellentmondó kijelentéseit — „a templom üresen áll és pusztul”, „a templom jó állapotban van” — magunkba elrendezzük. A Barnák című jáki templom mellékszentélyét ábrázoló felvételen a kváderkövek felületi és tónusbeli sokszínűsége, a félkörívek és az egyenesek játéka, valamint az elemek függőlegessége adja meg a perspektíva nélküli kép karakterét. A Szieszta nézőpontja sem szokványos, mert az lehetséges, hogy sokan felpillantanak a jáki templom kapuján áthaladva, de az már nem biztos, hogy ennyire függőleges tengelyből fényképezzük le a kapubélletnek a részleteit. A dombormű, ezáltal nagyon plasztikussá és izgalmassá vált.
A Végső nyughely azt az ürömi görögkeleti orosz sírkápolnát mutatja be, amelyre kifogástalan állapotán túl a hozzáfűződő története miatt is érdemes odafigyelni. Itt nyugszik József nádor 1801-ben elhunyt felesége, Alexandra Pavlovna (1783-1801), akinek az emlékére a Romanovok hatalmas alapítványt hoztak létre. Ennek kamataiból egy papnak, egy kántornak és néhány egyházi énekesnek éveken keresztül Ürömön kellett laknia az egyházi szolgálat ellátása érdekében. A II. világháború után a helyzet megváltozott, eltűntek az ikonok és ellopták az ottani értékek nagy részét. 1981-ben, egy sírgyalázás után Pavlovna földi maradványait végül átszállították a budai vár nádor kriptájába, majd I. Pál orosz cár lányának és Nagy Katalin unokájának bebalzsamozott testét csak 2005-ben vitték vissza nagy ünnepség közepette az időközben felújított kápolnába. A www.muemlekem.hu oldalon több kép szerepel az épületről és a környezetéről, amelynek kifogástalan állapotát a leírások is megerősítik.
Kedvenc képemmé vált az Egyszerű kálvária, talán éppen egyszerűségénél fogva. Jobban elmélyedve a látottakon, nem igazán tudnám eldönteni, hogy maga a kép, vagy az íves kerítőfallal körülvett, 1731-es kálvária tette rám a legnagyobb hatást. A frontális beállítású felvételen a felvezető lépcsősor falazott kőkerítése és íves kerítőfala veszi körbe a törékeny fakereszteket, amelyek kétségtelen, hogy ebből a szögből mutatkoznak meg a leghatásosabban. A kenyeri kálvária bal oldalán hagyott „levegős” részlet, a horizontvonallal együtt ügyesen bontja meg a kép zártságát.
A lókúti Kálváriáról készített felvétel — Végállomás — hasonló indíttatásból születhetett, de az előbbi szituációval ellentétben, itt egy kagylószerűen zárt környezetet láthatunk. Nagyon tetszett a Néma tanú című kép, ahol szerencsésnek tartottam, hogy a magányos tanúként álló, oldalról lefényképezett haranglábat a kép jobb szélére helyezték, mert így szinte megnyitották a nézők előtt a tájat. Ezzel a gesztussal azt vettük csendesen tudomásul, hogy a funkció nélküli harangláb a környező fákhoz hasonlóan már régóta a táj része. Csak a harang hiányzik belőle, mert azt elvitték.
A Rivaldafényben című kép szerzőjét a délutáni napfény segítette a templom belsejében, és ahogy írja, jókor volt jó helyen: a kis asztalkán álló angyalszobor látványa a templomfalon tükröződő árnyékokkal és lenyomatokkal együtt valóban teljes egységet alkot. A pécsi városháza közelében álló Hunyadi János szobor — Hunyadi a városházán — hasonló eszközöket alkalmaz, bár van néhány markáns különbség: a szobor itt teljesen sötét, és elsősorban a formája és mérete az, amire felfigyelünk. A kép furcsaságát az okozza, hogy hiába tölti be a kép közepét, akár árnyékkép is lehetne. A Rivaldafényben című képpel ellentétben az előtér élesen elválik a háttértől, ráadásul a megvilágított háttér — Városháza épülete — is valóságos, nem a pillanat műve.
A Leszner-présházról és a békéscsabai városi bérházról készített felvétel esetében szinte semmit nem tudunk meg az épület nagyságáról és stílusáról, mindkét esetben egy ötlet megvalósulásáról van szó. A Fordul a homokóra? és A kapuőrző című képek készítői szintén hasonló felfogásban dolgoztak, az előbbi a kondorosi Battyányi-Geist Vadászkastély kápolna, a másik a pécsi székesegyház ajtajának részletét mutatja be. A kondorosi emlék esetében érdemes elolvasni az állapotjelentést, mert egy kevésbé ismert emlékről van szó, másrészt az ott fellelhető információk segítenek megérteni azt, hogy a fényképen látható, viszonylag jó állapotú díszítmény — homokóra a kápolna kapuján — valójában egy gazdátlanul pusztuló épületegyütteshez tartozik. A kastély felújítása gyakorlatilag félbemaradt, a melléképületek tető nélküliek, és ebben a kontextusban a képen látható homokóra a hely szimbólumának tekinthető.
Az esti képek kategóriájában a szimmetrikus elrendezésű Szombathelyi Szentháromság című kép a szoborcsoport pozícióját emeli ki elsősorban. Nagy szerepet játszik a megvilágítás, ami jelen esetben nem csak kiemeli a szobrot, hanem le is tompította a Szentháromságot jelképező szoborcsoportot. A Műemlékek utcája — Pécs, Káptalan utca — a fénykép perspektivikusságával kelt izgalmas hatást, és ebben a viszonylatban kezdjük el keresni a címben beígért műemlékeket. Gratulálok a Szent Gellért szobor felvételéhez, mert a kép alkotója nem elégedett meg az esti színek-fények nyújtotta lehetőségekkel, teljesen egyedivé tette az elrendezést. A Kupola — Gázi Kászim pasa egyik dzsámija — és a Pécsi zsinagóga mennyezetének a felvétele szintén gondos munka, az egyik legnehezebb feladatot oldották meg a fotósok. A templomok mélyén lévő, sokszor alig látható, vagy nagy távolságban lévő építészeti részletet hoztak olyan közelségbe, hogy azok geometriájába és díszítményeibe maradéktalanul gyönyörködhetünk.
A tájképek kategóriájában a Szőlőhegyi kápolna, a Balaton című képeket emelem ki, mindkettő nyugodt, szép kompozíció. A Romemlékek birodalma című felvételt először a tájképekhez soroltam a festői balatoni tájba simuló Dörgicse miatt. A kép címe azonban másra utalt, ezért utána néztem a helyszínnek, és akkor kapott igazán értelmet a felvétel. A szerző egy képbe próbálta belesűríteni azt, amit csak több képpel lehetett volna műemléki szempontból igazán értelmezni és elképzelni. (Kisdörgicsei templomrom, Felsődörgicsei templomrom, Szent Balázs templomrom, Boldogasszony templomrom Alsódörgicsén) Ennél is talányosabb volt a számomra a Mosóház című felvétel, mert ritkán lehet látni ilyen típusú műemléket. A mosóházakat a kedves kis pihenőpark részletével együtt fényképezte le a szerző, és az állapotjelentéshez csatolt képekkel összehasonlítva, valóban a leghangulatosabb felvételt küldte be. Azt, amelyikhez egész bátran odaírhatnánk azt a mondatot, amelyet szintén a jelentések között találtam: „Környezete egyszerűen varázslatos, … végtelen csend uralta a környéket, ami igen jól esett”. Az Úton-útszélen című kép szerzőjének nem volt annyi ideje, mint a többi játékosnak, ő egy útszéli keresztet örökített meg, a körülötte zajló napi forgalom nyomaival együtt. Először arra figyelünk, hogy a kép a bal szélét egy autó hagyja el nagy sebességgel, de azután szinte rögtön a kép közepével kezdünk el foglalkozni, és meglepő dologra bukkanunk. A kép szinte üres középső terében egy kisméretű keresztet látunk, ami akkor is az állandóságot, és a kereszt védő erejét és egyetemességét szimbolizálná, ha más lenne az elrendezés. Ebben a társításban azonban ez az érzés felerősödik.
Gratulálok a játékosoknak, és bárhol is járjanak, használják ki a nyári fényeket, az estéket és az ilyenkor mindig lenyűgöző színeket. Ha nem tudnak valamit lefényképezni, ne bánják, próbálják meg emlékezetükben megőrizni a látványt. A szemlélődés eredményeként megfigyelt jelenségek mentális formában is „dolgoznak” bennünk, alakítják látásunkat.
Csengel-Plank Ibolya
