Fotópályázat — tizenötödik forduló — értékelés
Elérkeztem idei utolsó értékelésemhez és nagyon elgondolkodtatott a beérkezett anyag. Örülök annak, hogy sok olyan kép van, ami nekem tetszik, de kezdek elbizonytalanodni, hogy jó irányba terelem-e a fotósokat. Ibolyával is beszéltünk már arról, hogy javasolni fogjuk a szervezőknek, hogy a pályázók érdekében, a jövő évi anyagot, mások értékeljék olyanok, akik esetleg más szempontokra hívják fel a figyelmet, akiknek más a látásmódja, mint a mienk. Biztos, hogy ez új lendületet adhatna a fotópályázatnak.
Nekem sokszor az az érzésem, hogy mindig ugyanolyan jellegű képeket emelek ki és ugyanazokat a gondolatokat, ismétlem hónapról hónapra. Talán amiről kevesebbet írtam, hogy miért is érdekesek az emberek számára a műemlékek, mi irányítja feléjük a figyelmünket.
Múltunk a jelenben
Minden nemzet jelenét és nagy valószínűséggel jövőjét is meghatározza, hogyan viszonyul múltjához. A múlt tárgyi emlékei közül az épített emlékek azok, amelyek többnyire változatlanul, vagy enyhén módosult funkcióval velünk élnek és részesei maradnak több generáció életének. Magukban hordják évszázadok kultúráját és e kultúra változásait is. Az emberiség elmúlt évszázadainak használati tárgyai, eszközei, ruházata ma már csak múze-umok tárlóiban nézhető meg. A változás olyan gyors, hogy csak néhány évvel ezelőtti divatra is mosolyogva nézünk. Ugyanakkor éppen a jelenlegi rohanó világban egyre jobban ragaszkodunk a megszokott dolgokhoz, stabil pontot, megkapaszkodást keresve bennük. Szülővárosunk arculatában a természetes változások mellet is a változatlanságot keresi nosztalgikus énünk, a hagyományoknak és tradícióknak egyre nagyobb szerep jut az emberek életében.
Az építészeti örökség ilyen észrevétlenül épül be mindennapi életünkbe és válik környezetünkké, olyan környezetté, amely meghatározza érzéseinket, hangulatunkat, a világhoz való viszonyunkat. Az épületek ugyanakkor magukban rejtik nemzedékek kultúrája közötti folytonosságot is, így az emlékezet részeivé válnak. Ugyanakkor ezekben a az épületekben nem csak múltunkat ismerhetjük meg, hanem aktív részesei jelenünknek is. Gondoljunk csak bele a Világörökség részét képző Andrássy úti paloták, vagy bérházak esetén mekkora különbség van az építésük idején fennálló társadalmi viszonyok és napjaink életmódja között, amelyeket ezek az épületek akkor és most is kiszolgálnak.
A műemlékekkel foglalkozóknak szakmai érvekkel kell meggyőzniük a széles közvéleményt saját munkájuk fontosságáról, fel kell hívniuk a társadalom figyelmét mindazokra a veszélyekre, ami a műemlékek sorsát érintheti. Ezen veszélyek legelterjedtebb szélsőségeiről Marosi Ernő „Műemlékvédelem — az örökség hagyományozása” című írásában ezeket írja: „A tapasztalat arra tanít, hogy minden korszak emlékei az őt közvetlenül követő, vele szemben generációs ellentétet, nem egyszer ellenszenvet érző periódusban vannak a legnagyobb veszélyben. Nehéz eldönteni, vajon a csendes átmenet utilitárius szemlélete, tömeges funkcióváltásokkal operáló beavatkozásai nyúlnak-e bele érzékenyebben a történeti hagyaték sorsába, vagy a társadalmi forradalmak kétségkívül látványosabb és emlékezetesebb emlékdöntései, rombolásai.” A másik veszélyt jelentő szélsőség a múlt mitizálása: „…a nemzeti érzésre alapozni a műemlékek ápolását könnyen túlzásokhoz vezethet és vezetett is: egyrészt túlzó hangsúlyozását eredményezheti annak, amit e szempontból értékesnek tartunk, másrészt, gyomlálgatást, azaz durvábban kifejezve: pusztítását mindannak, ami valamely pillanatban idegennek tekintünk. A historizmusnak mint magatartásformának egyik alapvető igénye ez a beavatkozás az idő menetébe, az utólagos korrekció.”
Egy műtárgyat restaurálás után, ha megfelelően tárolják évszázadokon keresztül változatlan formában láthatunk a múzeumokban, de az épületek folyamatosan változó képet mutatnak, vagy attól, hogy (jó esetben) renoválják, vagy az elhagyatottságuk miatt pusztulnak, de a környezetük megváltozása is változtathatja egy épület megjelenését. Gondolok itt a Váci utcai, vagy Ráday utcai házak hangulatára, amelyeket megváltoztatott az utca átalakítása, vagy a budapesti Bazilikára, amit az előtte levő tér átalakítása teljesen más dimenzióba helyezett. Említhetném még a Szabadság tér átalakításának hatását a téren álló épületekre, és kíváncsian várom a pécsi Szent István tér új arculatát. Talán ez magyarázatot ad arra is, hogy miért érdemes a műemlék épületeket újra és újra lefényképezni, azon túlmenően is, hogy az alkotó fotós látásmódja is lényegesen befolyásolja, hogy egy épületet, mi nézők, milyennek látunk.
Akitől tanulni lehet
Plank Ibi az elmúlt hónapban felhívta a figyelmet több jelentős fotósra, akik ipari emlékeket fényképeztek, most én is szeretném a műemlékeket fotózni szeretők figyelmébe ajánlani ennek a területnek (szerintem) legjelentősebb hazai képviselőjét, Dobos Lajosra fotóművészt, aki az egyik megteremtője volt a korszerű magyar építészeti fotográfiának. A műemlékvédelem területén korábban dolgozó fotósok, szakfényképészek voltak és bár kiváló technikai tudással rendelkeztek, nem léptek túl a dokumentáló fényképészet határain. (Ez még akkor is így van, ha Divald Kornél, Gercze Péter vagy Petrik Albert munkáit ma már fotóművészeti alkotásokként kezeljük.) Dobos aki, az ötvenes évek végén, egy időben került az Országos Műemléki Felügyelőséghez, egy fiatal építészgenerációval. Velük együtt járta az országot, ismerte meg a műemlékeket és tanulta meg egy építész szemével látni és láttatni őket. Ugyanakkor meg tudta őrizni laikus kívülállását, amitől a szakmán kívüliek is élvezhették képeit. Amíg a tudományos dokumentációk számára készült fényképek, igyekeztek a műemléképületeket leválasztani környezetükről, lehagyni minden zavaró elemet a képről, hogy csak önmagukban legyenek értelmezhetőek, addig Dobos Lajos különös érzékenységgel helyezte a tájba, az épített környezetbe az épületeket. Fotóin nagy szerep jutott a kompozíciónak, a különleges fényhatásoknak. Mai napig is sokan dolgoznak a műemlékvédelem területén — magamat is közéjük sorolva —, akiknek Dobos Lajos fotói keltették fel érdeklődését a műemlékek iránt. Különösen fekete-fehér képei azok, amik zseniálisak. (Legjobb képei a „Magyar műemlékek” című, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat gondozásában, a hetvenes években megjelent kötetekben láthatóak.)
A hónap képeiről
A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után most arról mit hozott számunkra ez a hónap. Szokásomhoz híven a figyelmemet felkeltő képeken a feltöltés sorrendjében mennék végig, annyi eltéréssel, hogy a kedvenceimet a végére hagyom. Tapasztalhatták, hogy törekszem mindig a jókat kiemelni, (én is ezekről írok szívesebben), de néha azt is el kell mondanom amivel én nem értek egyet. Ilyen a Szent István és a városháza. Ez a kép sem tudott meggyőzni arról, hogy az ilyen koromfekete környezet használ egy esti fotónak, erről korábban már volt szó („kék óra”), hogy a díszkivilágítás is szebben mutat, ha látszik a környezet, szerintem a sötétkék háttér még az épületet megvilágító lámpák színén is segíthetett volna. Kár érte, mert a kompozíció nagyon szép. Érdekes a Kukucskálás is bár számomra egy kicsit a 70-es évek riportereit idézi, akik minden ilyen kerek lukon átfényképeztek, legyen az úszógumi, vagy kődísz. Izgalmasabb lehetett volna a kép, ha még egy kicsit aszimmetrikusabban helyezi el a baloldalról még többet vágva. Fotónak annyira nem, de poénnak jó az Itt tűnt el Petőfi Sándor… Itt említeném meg azt, hogy a Photoshop szerintem nagyon kreatív eszköz a digitális fotográfiában, ami egészen új lehetőségeket rejt magában. Tudom itt tisztázni kell, hogy mi az ami korrekció, mi a manipuláció és mi a kreatív alkalmazás. Az alap korrekciókat én mindenképen támogatom. Az analóg fényképezésnél, ha negatívra fényképeztünk, a nagyításnál lehetett korrigálni a nem túl pontos expozíciót, korrigálni lehetett a színeket, lehetett javítani a kontraszton, a kép fedettségén. Ezeket a digitális fotókon is meg kellene tenni (a pályázatnál is töltenek fel olyan képeket, amiknél hiányzik a képek rendberakása) én azt is támogatom, ha valaki megváltoztatja a kép eredeti kivágását így javítva azt, sőt azt sem tartom hamisításnak, ha valaki utólag eltüntet egy oda nem illő villanyvezetéket. Kellemes és korrekt felvételek a Templom zöld mezőben, bár az égből (így felhők nélkül) nekem egy kicsit kevesebb is elég lenne, a Román stílus faluban ahol szép az épület elhelyezése, nagyon elegáns (elegáns lett volna az is ha kép tetején levő pöttyöt kiretusálja). Ják még mindig kedves a szívemnek, a Boltívek a jáki sorozat legjobb képe. Nagyon szeretem az építészeti stílusok közül a szecessziót, így a szecesszió című kép is közel áll hozzám, tetszik a kompozíció, a belógó faág, sajnálom, hogy csak az a kicsi napfény került a kép jobb alsó sarkába. Nagyon ötletes a Felezés, nagyszerű meglátás, izgalmas kép. Az ilyen képek azt hiszem nem csak az én érdeklődésemet keltik fel, biztosan sok néző szeme megakad rajta és kérdezi „Hogy is van ez?” A balatonfüredi templomromról, a fotós a legjobb nézetet találta meg az Ablak a múltra című képnél. A boltív és a pillérek nagyon szép keretet alkotnak. Szépen keretezik a belógó faágak a Szélsértette szélmalmot és azt, hogy ez egy panorámakép, amit négy képből állított össze a szerző, észre sem vettem, csak a leírásban láttam. Valami ilyesmire gondoltam, amikor a Photoshop kreatív alkalmazását említettem. A nézőt többnyire az eredmény érdekli, a kép hatása és nem az, hogy volt-e a fotósnak egy elégé nagylátószögű objektívje ahhoz, hogy egy ilyen felvételt elkészítsen. Sorrendben nem ez következik, de itt említem meg a másik szélmalmos képet, Áll a malom, ami azt mutatja, hogy egy részlet bemutatása is lehet legalább olyan érdekes, mint egy totálkép. Az Üzen a múlt esetében a képkivágást értékeltem leginkább (és persze a felhőt), ez a kép is mutatja, hogy bátran lehet vágni egy képet. Két olyan kép következik, amelyeknek a hangulata ragadott meg, a Színfolt, amelyiknél a piros muskátli nélkül valószínűleg egy semmitmondó felvételt látnánk, de így nagyon kedves. A korlát íve és lépcsőre vetődő árnyéka, a virágok, az előtér nagyon jó elrendezése teszi romantikussá a Belépő című fotót. Valóban belépésre hívogat ez a kép. A növények elhelyezése a kép előterében szintén érdekes hatást kelt, ahogy a Tüzes kép és a Homoktövis-koszorú estében történik, bár ez utóbbinál számomra kicsit túlságosan is a bokorból nő ki a templom tornya, de így is szeretem.
Végül az általam legjobbnak tartott öt képet említeném. Mindegyiket elfogadnám saját képként, és szívesen látnám a szobám falán. Amikor végignéztem a hónap „termését”, azt mondtam, hogy ebből az ötből fog kikerülni a nyertes. A Sorminta esetében megragadott a sejtelmessége az, hogy a sötét tónusok, a szinte monokróm színvilága miatt kilógott a sok nagyon színes napsütötte kép közül. A város szívében című képen különösen a bicikli tetszik nagyon jó ellenpontot jelent. Az Árnyék-mérleg tökéletes kompozíció nagyon jó meglátás, hibátlan kép. Fantasztikus a fal sárga színe, de legjobban az üveg tükröződése tetszik a falon. Második helyezett lett nálam a Vasárnap a temetőben ez is egy panorámakép, méghozzá a legjobbak közül. Itt ismét a digitális technika különleges lehetőségeiről kell szólnom. Rendkívül tud bosszantani, amikor egy fotós rossz időben, egy unalmas témát fényképez, és azt mondja, nem baj csináljunk belőle panorámaképet, mert az önmagában is különleges. Hát nem! Egy jó panorámaképhez ilyen fényekre, felhőkre és ilyen tájra van szükség. A jobb alsó sarokban levő autó nekem, főleg azért mert megcsillan rajta a fény, nem hiányzik, (akár le is lehetett volna vágni, vagy retusálni) de a balszélen az alak nagyon jó.
Nálam a nyertes a Reggel, én az ilyen lerágott csontokon szívesen rágódom tovább, sajnos mindig elgyengülök az ilyen képek láttán. Visszakerestem a tavalyi képet (az valószínűleg korábban készült, mert Pirkadat volt a címe (2008. szeptember), ez szerintem legalább olyan, ha nem jobb kép!
Mindenkinek gratulálok! További szép fényeket!
Hack Róbert
