Fotópályázat — második forduló — értékelés
Sok szeretettel üdvözlöm a fotópályázat résztvevőit! Be kell vallanom, megleptek a beérkezett fotókkal, már júliusban is, de az augusztusi képek, ha lehet még magasabb színvonalat képviseltek. Manapság különböző kiadványokban, kiállításokon és sajnos gyakran könyvekben is a középszer és a silányság uralkodik. Örömmel tölt el, hogy pályázóink nem érezték azt, hogy ez a követendő példa és igazán jó képekkel jelentkeztek. Külön öröm számomra az is, hogy bár érzékelhető minőségi különbségek vannak a képek között, de egy sincs, ami kínosan kilógna a sorból, ám több olyan kép is van, ami joggal nyerhetné meg a hónap versenyét. Ha iskolai osztályzatokkal kellene értékelnem, akkor jó néhány ötöst adnék és közepesnél gyengébbet nálam senki nem érdemel.
Javaslom a szervezőknek, hogy gondolkozzanak el azon, hogy a „Mustra” kiállítással egy időben a KÖH Pincegalériájában a legjobb képekből egy önálló kiállítást rendezzenek. Szerintem már az első két hónap terméséből nagyon jó kis kiállítást lehetne rendezni.
Ilyen fotóknál nem vállalkoznék klasszikus képelemzésre — különben sem nagyon kedvelem az ilyen kicsit jobbra, kicsit balra, innen egy kicsit elvenni, oda egy kicsit odatenni, és különben is nem akkor, nem onnan és nem azt, aztán akkor jó lesz a kép — típusú elemzéseket. Úgy gondoltam, az adott hónap fotói alapján írok néhány gondolatot a fotózásról, a fotósokról. Remélem ez is lesz annyira tanulságos és hasznos, mint egy fent említett képelemzés.
„Amatőrök” és „profik”
Nem szeretem ezeket a kifejezéseket, mert sokszor minőségjelzőként használjuk, pedig ismerek olyan hivatásos fotósokat, akik szerintem gyógyszert szednek látásmód ellen, életükben még véletlenül sem csináltak egy jó képet, de ismerek műkedvelőket, vagy hobbifotósokat akik ontják a jobbnál jobb fotókat. Én a profi helyett inkább a „hivatásos” kifejezést használnám, tudomásul véve azt, hogy nem mindenki mestere saját tanult szakmájának, ahogy autót sem tud mindenki vezetni, akinek jogosítványa van. (Na jó ez talán túlzás a szakmáknál csak jobb a helyzet!) Az „amatőr” szót pedig kizárólag státusz megjelölésére használom, olyan személyekre, akik nem rendelkeznek fotós végzettséggel, nem fotós beosztásban dolgoznak. A két csoport közötti különbségre az általam ismert legszellemesebb meghatározás így hangzik: amatőr az, aki remekül megcsinálja azt, amihez kedve van. A profi pedig akkor is jól csinálja, ha nincs hozzá kedve.
Azt hiszem amatőrök és hivatásosok között a motiváció jelenti a legjelentősebb különbséget. A hivatásosok azért irigylik az amatőröket, hogy csak azt fényképezik, ami felkeltette az érdeklődésüket és csak akkor, amikor kedvük van hozzá és a feltételek is megfelelőek. (Kedves alkotók becsüljék meg ezt a szabadságot!)
Az amatőrök pedig azt irigylik a hivatásosoktól, hogy valami olyannal foglalkozhatnak, amit normális emberek, csak kedvtelésből tesznek.
(Kedves fotósok becsüljék meg ezt a kiváltságot!)
Három dolog van véleményem szerint, amitől a hivatásos fotósok nagyobb százalékban készítenek jobb képeket, mint az amatőrök. Ezek közül az első a szakértelem. Ha valaki gondolatai, érzései, hangulatai kifejezésére akarja használni a fényképezőgépet, meg kell tanulnia a technika használatát, a fényképezés elméletét. Ezt persze nem feltétlenül kell megtenni, létezik olyan is, akinek fogalma sincs arról, mikor, mit, és miért csinál a gépe, mégis „talál” néha egy-egy jó képet. (Ez a megoldás sokszor élvezetesebb, mint a géppel folytatott küzdelem.) Nagyon sok amatőr fotósnak tanácsolom én is azt, hogy állítsa automatára a gépét, ne törődjön semmivel, csak kattintgasson. Sokaknak sokkal szórakoztatóbb a fényképezésnek ez a formája, mint az elméleti felkészülés, ha pedig sikerélményei vannak, és tovább akar lépni, előbb-utóbb úgyis kézbe veszi a könyvet.
A második dolog, ami a hivatásosok mellett szól, a tapasztalat, a rutin. Manapság a digitális gépek korszakában a kedvtelésből fotózók is bátrabban kísérletezhetnek, de természetes, hogy kevesebb felvételt készítenek, mint a hivatásosok. A későbbiekben egy másik értékelésnél majd írok arról is, hogyan lehet más tapasztalataiból tanulni.
Harmadikként említem azt, amit — tudom — sokan a hivatásosok legnagyobb előnyének tartanak, a jó felszerelést. Ennek jelentőségét nem akarom lebecsülni, de eltúlozni sem szeretném. Hozzám is jöttek olyan kéréssel, hogy fényképezzek én le valamit, mert nekem jobb gépem van, én ilyenkor nagyon önzetlenül felajánlom, hogy vigyék el a legjobb gépemet, egy 4x5-ös Linhof Kardan GT-t, ha valóban úgy érzik, hogy a gépen múlik az egész. Eddig még senki sem élt a lehetőséggel. Lehet, hogy csak azért, mert táskával együtt legalább tíz kilogramm a felszerelés? Másik érvemet, a régi nagyok által használt gépek jelentik. Brassai, André Kertész, Moholy-Nagy és a többiek olyan gépeket használtak, amelyekben se elektronika, se automatika nem volt, mégis kiváló képeket készítettek. A mai digitális gépek közül a legegyszerűbb kompakt gépek is nagyon jó minőségű felvételeket produkálnak. A pályázatra beérkezett fotók között csak néhány olyan van, amiről bátran állítanám, hogy profi vagy fél-profi kamerával készült, a többi akár jobb minőségű kompakttal is készülhetett.
Fotófelszerelés fejlesztésénél, amúgy is óvatosságra intenék mindenkit. Volt egy ismerősöm, még a „filmes” korszakban, aki vett egy középkategóriájú gépet magának. (Jobbat, mint egy amatőrnek kell, de nem teljesen profit.) Kérdeztem tőle, hogyan működik. Nem használja, mondta, mert csak egy alap-objektívje van, vesz még egy 135-ös telét. Megvette, majd rájött, hogy egy nagylátószög is kellene, meg akkor már táska is, meg egy vaku. Én azt hittem innen nincs tovább, de először kellett még neki egy nagyobb tele, majd rájött, hogy ő feltétlenül diára akar dolgozni, mert hallotta, hogy az sokkal jobb minőséget jelent, de ahhoz már zoom kell, mindjárt kettő, egy tele-zoom és egy nagylátó. Amikor így összeállt a felszerelés elment fotózni egy hétvégén. Felmászott egy hegyre, hogy onnan fotózza a szemben levő dombtetőn álló templomot, utána egy hétig nem tudta mozgatni a jobb karját, olyan izomláza lett a táska súlyától. Én csak annyit mondtam, hogy állványt nem is vett még. A felszerelést gyakorlatilag érintetlenül, igaz fél áron adta el. Most van egy Lumix-a, befér a zsebébe és nagy élvezettel nagyon jó képeket készít vele. (Ha valakinek ismerős a történet, gondolkozzon el, van-e még visszaút?)
Senkit nem akartam megbántani a fenti történettel, csak figyelmeztetni a veszélyre. (Nekem van állványom is, meg egy shiftobjektív is a táskámban. Tudom miről beszélek, én is „függő” voltam.)
A szavazás
A képek részletes elemzéséről, mint említettem én lemondanék, talán csak egyetlen kép van, amit jobbító szándékkal kiemelnék. Kirándulás Majkon, nekem nagyon tetszik ez a fajta látásmód, akkor is, ha ezt sokszor sok helyen láttuk (ez senkit ne tartson vissza, lehet, hogy jobb lesz, mint az eddigiek). Ennél a képnél viszont egy mozdulattal jobbá tehette volna az alkotó, ha az élességet nem a szemöldökre, hanem a templomra állítja.
Több olyan kép is volt, pl. Gellért-alkony, ahol nem tudom, hogy a színhőmérséklettel való játék tudatos volt-e, vagy véletlen.
Két kép volt, amibe én nagyon beleszerettem, számomra azok voltak a legkedvesebbek a sok nagyon jó kép között. Ha nem tartottam volna illetlenségnek, mindkettőt első helyre tettem volna, de úgy gondolom a fotózás egyik legizgalmasabb feladata a válogatás, és az, hogy saját fotóink közül is ki tudjuk választani azt a számunkra legkedvesebbet, amit egy pályázatra beküldünk. Gondolom sok olyan alkotó volt, aki hosszas tépelődés után választotta ki, melyiket küldje el. Az én kedvenceim közül második helyre soroltam a Fény című képet. Ez a kép technikailag közel sem tökéletes, talán nem is éles, de szép, jó hangulata van, tökéletesen mutatja a templom fekvését, a körvonalát. Szívesen nézném ezt egy lakásban, a falon, bekertezve.
Végül az a kép, amire én az augusztusban beérkezett képek közül szavazok, amiről csak azt sajnálom, hogy nem én csináltam, (ezt hibájának is rovom fel) az Árkád című. Gratulálok a készítőjének!
Hack Róbert
