Fotópályázat — huszadik forduló — értékelés
Tükröm, tükröm - 2010. február
A februári pályázat számomra azt bizonyította, hogy egy fotópályázat szervezőinek nem csak a "rémálmai" válhatnak valóra. Az itt látható képek most már valóban olyanok, amire kezdetektől fogva vártunk. (Meg kell mondanom, hogy ez már a januári képekre is igaz volt.) Az volt a célunk, hogy minél többen érdeklődjenek az épített kultúra felé, vegyék észre ennek a szépségeit, és kreatív képeken örökítsék ezt meg. Ez most valóra vált! Látványos és változatos képek születtek igazolva azt, hogy egy kötött témán belül is milyen nagy mozgástér van, milyen sokféle módon lehet ugyanazt a témát megfogalmazni.
Egy kis korholás
Amikor elvállaltam, hogy részt veszek ennek a pályázatnak az értékelésében elsősorban az motivált, hogy úgy éreztem, fontos dolog ma a vizuális kultúra fejlesztése egy olyan világban, ahol a verbalitás uralkodik. Nem nagyon értjük a képi kifejezésmódokat, mindenáron megpróbáljuk szavakra fordítani a gondolatainkat, a képeket gyakran verbális információk illusztrációjaként kezeljük. Nem hiszünk abban, hogy egy kép önmagában is képes hatni. Több önbizalmat kérek mindenkitől!
A verbalitásról jut eszembe! Annak ellenére, hogy a magyar kultúra a szóbeliségre épül és ennek túlsúlyát igyekszünk kompenzálni, azt kell tapasztalnunk, hogy többeknek még mindig szövegértelmezési problémái vannak a pályázati kiírással kapcsolatban. Korábban én ellene voltam a moderálásnak, mert úgy gondoltam, hogy azok akik ezt a honlapot látogatják, az átlagosnál sokkal intelligensebb és értelmesebb emberek, azt hittem, hogy a résztvevők megértik ennek a pályázatnak a célját és értelmét és csak az ideillő képeket töltik fel. A lényeg: most már egyet értek a moderálással!
A másik problémám a feltölthető képek számával van. Pontosabban azzal, hogy sokan nem értik meg, hogy a limit a maximálisan feltölthető képek számát jelenti, nem kötelező ennyi képet küldeni. Annak nagyon örülök, hogy egyes fotósokat fel lehet ismerni a stílusukról, viszont így jól látható, hogy valakinek van három nagyon jó képe az adott témában, de feltölt mellé még öt-hat gyenge képet is. Nem értem miért? Tudom én is gyakran mondom, hogy meg kell nézni rossz képeket, filmeket, színdarabokat azért, hogy igazán tudjuk értékelni azt ami jó, de azt is fontos képességnek tartom, hogy valaki tudjon válogatni a képei közül. Nem létezik olyan fotós, akinek minden képe tökéletes, a jó fotós viszont ki tudja választani az elkészült képei közül a legjobbakat, és csak azokat mutatja meg a nézőknek. A digitális fotózás egyik nagy előnye, hogy fényképezés közben nem kell a várható költségekkel számolni. Az analóg fotózás idején a fotósnak spórolnia kellett a filmmel, mert annak árán kívül még számolnia kellett az előhívás és a nagyítás árával is. A digitális fotózásnál ezzel nem kell számolni, de kérem, gondoljanak a nézők befogadóképességére is. (Nekem volt egy olyan ismerősöm, aki miután hazaért külföldi útjáról lelkesen ajánlotta, hogy megmutatja az ott készített 1400 fotóját. Talán érthető, hogy miért múlt időben beszéltem róla.)
Helyre, tétre, befutóra
Talán még a legelső értékelésemben írtam le azt (és most az új pályázóknak írom le ismét és azoknak, akik már elfelejtették), hogy egy fotópályázat nem olyan, mint egy sport verseny, ahol mérhető az, hogy ki a gyorsabb ki ugrik magasabbra, vagy távolabbra. Itt nagyon sok a szubjektív tényező, amit ízlésnek is nevezhetünk. Sokakkal ellentétben én nem hiszem azt, hogy csak kétféle ízlés létezne: jó és rossz. Attól, hogy az egyik kép jobban tetszik nekünk mint a másik, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy az jó, a másik pedig rossz. Olyan ez mint az ételeknél, meg tudjuk mondani, hogy mi milyen ételeket szeretünk és azt is, hogy milyeneket nem, de ez még nem jelenti azt, hogy az általunk szeretett ételekről kijelenthető lenne, hogy azok a jók a nem szeretettek pedig a rosszak. Van, aki a halakat szereti, más a szárnyasokat, most akkor melyik jobb étel, a rántott hal vagy a rántott pulyka? Ugyanakkor gondolom, más is járt már úgy, hogy egy étteremben a kedvencét kérte és az nem volt jó. Ízetlen vagy éppen túl fűszeres, nyers vagy odaégett volt. Tehát amit nézhetünk, hogy adott szakmai normák mellet valami a saját kategóriájában jó e vagy sem. A fotózás technikájában is léteznek alapvető normák, mint a helyes expozíció, az élesség vagy a jó kompozíció, ami a témára irányítja a néző figyelmét. Ezektől a normáktól természetesen indokolt esetben, ha ennek a mondanivaló szempontjából jelentősége van el lehet térni. (Ez is a fotózás szépsége!) Ha hangulatteremtő hatása van, akkor elfogadható, hogy egy kép alul- vagy túlexponált. Láttam nagyon hatásos fotókat, amelyeken bemozdulásos életlenség volt. Vagy a nagyon kis mélységélességgel ért el drámai hatást a kép készítője.(Igaz, ezen a képen volt éles pont.) A legfontosabbnak azt tartom, hogy mindenki kialakítsa saját vizuális ízlését, értékrendjét. Lehet az egy kísérletező, konstruktivista irányzat, de lehet fegyelmezetten zárt kompozícióban gondolkodó konzervatívabb stílus, de lehet ezeket a különböző témák igényeinek megfelelően kombinálni, mindenesetre döntse el mindenki, hogy mit tart jónak. Ne más ízlését akarják átvenni. Azoknak, akik bizonytalanok saját képeik megítélésében, azt tanácsolom, hogy nézzenek meg minél több képet, akár a műemlékem.hu korábbi pályázati anyagaiból válasszanak ki öt-hat olyan képet, ami nekik nagyon tetszik és tegyék mellé a saját fotójukat és döntsék el, eléri-e azok színvonalát.
Tükör által homályosan
Az élesség kérdése volt az elmúlt havi pályázat egyik kulcskérdése. Ha tükröződést fényképezünk két lehetőség közül választhatunk az élesség beállításánál, vagy a tükröző felületet, vagy a tükörképet állítjuk élesre. Több képnél úgy éreztem ezt a gép autófókusza és nem a fotós döntötte el. A képlet igen egyszerű, ha megállunk egy tükörrel szemben tőle egy méterre és a tükör keretét, akarjuk lefényképezni az élességet egy méterre kell állítanunk, ha saját tükörképünket szeretnénk megörökíteni akkor viszont az élességállító gyűrűt (ha van ilyen) két méterre kell állítani. Azokon a gépeken, ahol nincs manuális élességállítás, az autófókusz mérőmezőjét állítsuk arra a témarészre, amit élesen szeretnénk látni (vagy a tükörkép, vagy a keret) nyomjuk le félig az exponáló gombot, így a gép rögzíti az élesnek szánt témát, azután tartva ezt a félig lenyomott állapotot komponáljuk meg az elképzelésünk szerinti képkivágást és nyomjuk le teljesen a gombot. Mind a két esetre (tükörkép - tükröző felület) találtam jó példát, ahol érezhetően tudatosan használták a fotósok ezeket a beállításokat. Éles tükörkép: Szegély mellett itt nem zavarta a fotóst (és engem sem), hogy a járdaszegély és a vízen úszó falevelek életlenek. Mind a kettőt csak nagyon szűk rekesszel lehetett volna élessé tenni. De az ebben az esetben el is rontotta volna a kép hatását. A tükröző felületre állította az élességet a Határ című kép készítője, nagyon jól néz ki a hullámzó és a sík vízfelület elválása. Külön köszönet azért, hogy az esti felvételt kék és nem fekete égbolt mellet készítette el. Ha a Fényben, tükörben készítője is ezt tette volna, szerintem klasszissal jobb felvételt készíthetett volna ennél az így is nagyon szép képnél.
Még néhány szó még néhány képről
Korábbi pályázaton is előfordult olyan kép, ahol napszemüvegben tükröződő épületet fotózott valaki. Akkor is díjaztam az ötletet, most is dicsérem, de ahogy akkor, úgy most sem követte jó technikai megoldás a jó ötletet. Az ilyen képek problémája is az élesség kérdése. Ha az arcra állítjuk az élességet, nem jön ki a poén a szemüvegben zavaróan életlen tükörkép miatt, ha az arc életlen és az épület éles, akkor az a zavaró. Azt a technikai megoldást választották, hogy kihasználva a nagylátószög nagy mélységélesség tartományát egészen közelről fényképeztek, így viszont az arc erősen eltorzult, ami aranyos azoknál a nagyorrú kiskutyáknál, amiket tini lányok füzetborítóján látni, de itt nem szerencsés.
Meg voltam győződve arról, hogy azzal az "építészeti környezetszennyezéssel", amit a buborékablakok jelentenek, nem lehet mást kezdeni, mint egy jó nagy kővel betörni őket. Most a Vidám Quartett készítője megmutatta, hogy jó humorral és egy jó ötlettel ezek is jók valamire. Arra, hogy az Alsó és Felső világ című képet meg fogom említeni, az értékeléseimet olvasók közül gondolom többen nagy összegben fogadtak. Igen, a felhők most is megfogtak, ahogy a kép vízszintes szimmetriája is, amikor egyenértékű a tükörkép és a tükröződő kép. Nagyon jó hangulatú és tömören megfogalmazott kép az is amelynek a címén azért még gondolkoztam volna egy kicsit. Egy ilyen lírai színvilágot hordozó képnek nem túl lírai A Zeneművészeti Szakközépiskola épülete az új Piac épületében cím. Szép és éles kép tetszik a tükörképével megkettőzött alak is. A Találkozások című képet azért említeném meg, mert hozzám mindig is közel álltak a fekete-fehér képek. Örülök, hogy ezt a képet fekete-fehérben készítette el itt a mondanivaló miatt ez abszolút indokolt, ezt azért is mondom, mert többször tapasztalni olyat, hogy valaki készít egy nem túl jól sikerült képet és utána különböző manipulációkkal igyekszik elfogadhatóvá tenni, mondjuk úgy, hogy fekete-fehérré alakítja. Ebben az esetben ez nem így van.
Végül a három kedvenc
Lehet, hogy a fórumozók meg fognak róni, hogy kiírásban az szerepel, hogy mi értékelők két-három képről írunk és én meg ilyen sokat írtam. Ők akkor csak ezt a részt olvassák el! (Ja, már késő?)
Harmadik helyezést ért el nálam a Jeges Erzsébet című kép, az élesség itt is a vízfelületen van a híd képe elmosódott. Számomra igazán ez teszi érdekessé a fotográfiát, hogy bármilyen szakmai normát is igyekszünk meghatározni, próbáljuk különböző módszerekkel mérhetővé tenni a teljesítményt a végén, amikor ki kell választani a számomra legkedvesebb képeket óhatattlanul is a hangulatom, és az érzelmeim irányítanak. Sokszor én sem tudok racionális magyarázatot adni, hogy mi is fog meg egy képben, itt is egy ideig elgondolkodtam, hogy vajon miért is állította fejtetőre a képet? Amikor megfordítottam és helyes állásban néztem (kinyomtattam, nem a monitort forgattam) rá kellett jönnöm, hogy így jó, ahogy a szerző készítette. Nagyon jó a balról jobbra a szemet vezető átló, az aranymetszési pontba kerülő hídpillér és szép a víz kékje.
Második helyezést adtam a Padlótükör című képnek. Az utóbbi évtizedek egyik, ha nem a legjobb magyarországi épületének tartom a Művészetek Palotáját, ez a kép tökéletesen igazolja ezt az állítást, fantasztikus az enteriőr, az egész tér mintegy körbeöleli az embert. Jó ötlet itt is a fekete-fehér választás.
Ebben a hónapban a legkedvesebb képem az Utcaszínház. Sokan keresik, keressük a jó kép titkát, sokan állítják, hogy csak azt a képet lehet jónak tartani, ami technikailag tökéletes, a technikai tökéletességet én sem tartom hibának, mégis és ezt a választásaim is igazolják, számomra egy kép hangulata sokkal fontosabb tulajdonság. Lehet, hogy túlságosan is sok hibátlan de unalmas képet láttam már. Ez a kép közel sem hibátlan, sőt számomra az egyik erénye az, hogy a színhőmérsékletet nem korrigálta fehérre, így nagyon kellemes meleg hangulatot áraszt. Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy én milyen képeket szeretek, csak azt tudnám mondani, hogy olyanokat, amelyeket szívesen látnék nap, mint nap a lakásom, vagy az irodám falán, vagy jól érezném magam egy olyan környezetben, ahol ezek a képek vannak a falakon.
Ezzel a három képpel szívesen élnék együtt!
Jó fényeket kívánok mindenkinek!
Hack Róbert
