Fotópályázat — huszonharmadik forduló — értékelés
Fejünk fölött az ég - 2010. május
A májusi forduló az egyik legizgalmasabb természeti elemmel, az égbolttal és az időjárással kapcsolatos élmények megfogalmazására inspirálta a játékosokat. Amikor a fejünk felett lévő égboltról beszélünk a fényképezésben, akkor a természetes világítás hihetetlenül gazdag spektrumát érjük alatta. Mindennapi tapasztalat, hogy az égbolt, a maga határtalanságával és változatosságával alapjaiban képes befolyásolni a hangulatunkat és külső-belső képi világunkat. Nem csak láthatóvá teszi számunkra a külvilágot, hanem minden pillanatban másként is láttatja azt. Hogy mit is? A napszakokat? A légkört? A városokat? A tájakat? A tájakhoz tartozó színeket? Az építményeket? A levegőt? "Saját arcunkat?"
A feladat egyik megoldásaként sok játékos "fent" kereste azt a teret, amelybe mondanivalójukat elhelyezték. A "Felhők I , II , III ", vagy a "Bárányok az égen" című képek szó szerint értelmezték a feladatot, és megmaradtak a természeti jelenségekre koncentráló tanulmányképeknél. Ennél többet nyújtottak számomra a várakat (Hollókő , Boldogkőváralja ) és a nagyon alacsony horizontvonallal dolgozó városképeket és tájképeket ábrázoló felvételek ("Viharfelhők 1, 2. ", "Vihar közeleg", "Fő tér 1.") Ez utóbbiakat az égen úszó bárányfelhők teszik még látványosabbá, amely már eddig is többtucat képnek adott nagy erőt, színt és felületet. A "Felhő dűnék" című kép karakteresen megmutatja, hogy mit lehet kihozni egy pillanatból: a kép légies, nagyvonalú és szimmetrikus. Intenzitásában a "Török veszedelem" is hasonló élményt nyújt.
Az "Áttörés" vagy a "Visegrádi Fellegvár a fellegekben" című képekben az alapkoncepció hasonlósága tűnt fel: a ragyogó égbolt színessége helyett, inkább a ragyogás lehetőségét érezzük, halljuk. Kiemelném még a "Fényforrások" és az "Égi lapátok" című képeket, mert az alulról fényképezett kétkarú lámpa, illetve a Szélmalom egyik elemének kapcsolata a felhős égbolttal érdekes kombinációt eredményezett mindkét esetben.
A "Tajtékos ég alatt" akár egy Jancsó Miklós vagy egy Sára Sándor film kockája is lehetne. Minden, ami a képen szerepel, önmagában és együtt is nagyon érdekes, mert benne van az Ég és a Föld közé szorult Ember. Ebben a vízióban eggyé olvadt az ember által megalkotott táj az örökölt tájjal: nem érzünk feszültséget, még a karakteres felhők sem rémítenek meg bennünket. Jó választásnak tűnik a fekete-fehér színvilág, mert a kép csendje így jobban érvényesül, mint a harsány színek esetén. Formai szempontból a "Még egy kis tél" és a "Délután Szegeden" című kép fő erénye a beállítás. Az egyik képen a koncentrikus körökbe rendezett burkolat kötötte le a fényképész figyelmét, személytelenül és távolságtartóan. A másik képen szintén az építészeti látvány jelentette a kiindulópontot - árkád, perspektíva, téglafelület -, de itt nem a körvonalak, hanem az erős árnyékok adják meg a kereteket. Rajta maradt a fényképész árnyéka is, amely a képet felosztó fekete árnyékokkal együtt teljes egységet alkot. Látjuk, hogy minden jó helyen van, miközben a személyesség lenyomata további dimenziót is ad a képnek.
A reggeli órákban készült képek közül az "Őszi reggel"-t emelném ki, a magasan álló, karját széttáró szobor akár egy ásító, nyújtózkodó figurának is nézhetnék a kép címe alapján. De nem tesszük, mert a ködben úszó templomtorony mégsem engedi meg az ilyen kalandozásokat, különösen, ha elolvassuk, hogy a Vár (Vác) helyreállított falazatán I. Géza szobra áll.
Az időjárási jelenségek közül - napsütés, vihar, zápor előtt, zápor után, szivárvány, naplemente - A "Vihar közeleg" című felvételt szeretném még említni. A Mindszenten készült kép - I. Géza szobrához hasonlóan - szintén alulról felfelé ábrázolja a témáját, és a Kunhalmon álló kereszt egészen pontosan a Föld és az Ég metszéspontján áll. Amikor a képet nézzük, akkor arra jövünk rá, hogy nekünk is meg kell tennünk az utat felfelé, a kép valóságos irányának megfelelően.
A nappalok mellett az éjszaka is külön, önálló témát jelentett. A "Hidat ver az éjszaka" című felvétel az erős színeivel és a kontrasztjaival próbál hatni, az "Éjjeli őrszemek" pedig főként a humorával. Nagyra értéke1em ezt a képet, mert kitűnő a kép felosztása és a részletek kiemelése. A baloldali kékség mellett a templom tornyainak a fehérsége adja meg a kereteket, miközben normális esetben ez "csak" a jó kompozíció feletti megnyugvást eredményezné. A fő attrakciója a felvételnek mégis a tornyok beállítása, amely átvitt értelemben tényleg a figyelő őrszemek pozícióját juttatja az eszünkbe. A fehér falak elő benyúló csupasz faágakat szintén ügyesen helyezte el a fényképész, tovább mozgósítva a szigorú falfelületek és tornyok látványát. Végezetül a "Múzeumi darab" című felvételre térek ki, mert tetszett a Nemzeti Múzeum hófehér oszlopainak és oszlopfőinek a szokatlan nézőpontja: alulról fölfelé és ennek megfelelően erős perspektívából látjuk az épületet. A felvétel mindezek ellenére stabil, a különbség csak annyit, hogy az egész kompozíció látszólag nem a lábán, hanem a feje tetején áll. A szerző felül rajzolta meg a keretet, alul pedig a kiindulási pontokat fixálta. Ennek megfelelően a bejárati előcsarnok vízszintes teteje támasztja meg a képet, illetve ennek ellenpontjaként a ragyogóan kék ég, amelynek véletlenszerűen képződő fehér bárányfelhői szintén kapnak valamiféle tartószerepet a mellettük látható korinthoszi oszlopfők mintájára. Az eget hiába hasítják keresztül az oszlopok, az egész látványt még inkább rendben lévőnek látjuk. Jól ismert műemléket látunk okosan átgondolva és szinte két színre redukálva: fehérre és kékre. A verőfényes napsütés szerepe a látványban magától értetődő. Gratulálok minden játékosnak!
Csengel-Plank Ibolya
