Fotópályázat — negyedik forduló — értékelés
Az októberben beérkezett képek közül a legjobbaknak azokat találtam, amelyek vagy a témájuk interpretációjában nyújtottak valami szokatlant, vagy éppen ellenkezőleg, a klasszikus hagyományoknak megfelelően végeztek szép és korrekt munkát. Miután úgy vélem, hogy mindannyian a saját hibánkból tanulunk a legtöbbet, engedjék meg, hogy néhány tipikus problémára felhívjam a figyelmüket. Néhány kép elemzésénél konkrétan is kitérek majd néhány olyan mozzanatra, aminek kijavítása sokat lendíthetett volna a végeredményen. A legtipikusabb hibák megint a templomi összképek készítésénél jelentkeztek. Műemlékek fényképezésekor nagy a kísértés arra, hogy minden rajta legyen a képen, de be kell lássuk, hogy ez nem lehetséges. Amikor olyanok a körülmények, hogy nem tudjuk az épületet a környezetéhez képest harmonikusan beállítani, akkor inkább valamely részlet kiemelésében, vagy aszimmetrikus komponálásában érdemes gondolkodni.
A Kontrasztok című kép esetében, nem akart többet a szerző annál, mint amit a látvány felkínált, de azt a lehető legtisztábban oldotta meg. A felvétel egyes részeinek összeállításakor minden egyes elem a helyére került. A nyugodt és szép kompozíciót elsősorban a helyes arányoknak (lépcső, korlát, bejárat), a színeknek (bejárat, égbolt, lágy fények a lépcsőkön), és ahogy a címben is olvashatjuk, a kontrasztoknak köszönhetjük. Ez utóbbival kapcsolatban a lépcsőfokok és a fehérrel meszelt, többszörösen is ívelt kapuépítmény ellentétére hívnám fel a figyelmet. Jó arányérzék és megfigyelőkészség jellemzi a szerzőt. Hasonló elvek mentén dolgozott a Rétegek szerzője. A legelső dolog, ami feltűnik az előző képhez hasonlóan szintén a kép „rétegeinek” az ügyes összeillesztése. Ennek köszönhető, hogy a Pécsi székesegyház tornyához vezető út képileg is nagyon izgalmasra sikerült. Funkciójukat értjük, de mindegyik külön-külön és együttesen is nagyon hatásos. Dicséret illeti a szerzőt, hogy a felül kibukkanó tornyot nem középre tette. Ezzel a kép előterében kezdődő majd a középen folytatódó játékosságot — színek, vonalak, irányok - meghagyta a maga szerepében.
Az Egy pohár újbort? című felvétel esetében nem derült ki számomra, hogy mi a kép fő hangsúlya. Látszólag a kép jobb oldalán lévő ház a legfigyelemreméltóbb elem, de hamar kiderül, hogy csak azért, mert ahhoz állunk közelebb. Mivel sem a tömbjét, sem a közvetlenül hozzá kapcsolódó épületrészeket nem látjuk - baloldalt takarásban vannak, jobbra pedig csak éppen felvillan a tornácból egy kis részlet -, tekintetünk azonnal tovább siklik a távolabb álló ház irányába. Ez még nem baj, sőt ez adja meg a folytonosságot. Mégis, az elrendezés szempontjából szerencsésebb lett volna csak az egyik épülettel foglalkozni, vagy szemből lefényképezni mind a kettőt. Utóbbi esetben a házak egymáshoz való viszonyának az érzékeltetésére is nagyobb lehetőség kínálkozott volna, nem beszélve a környezet bekapcsolásáról. A közvetlen környezet milyensége — kihaltsága, rendezettsége vagy rendezetlensége, beépítettsége — vagy az arra való utalás műemlékek esetében bevett módszer. A képen belüli gyors lépték váltás egyébként jó elképzelésnek bizonyult, bár mégsem hozta meg a kellő eredményt: a képnek sem a jobb, sem a baloldala nem tudta megerősíteni a másikat, és így egyik sem tudott igazán kiemelkedni. A bal oldalán álló ház homlokzatával érdemes lett volna még tovább foglalkozni, vagy közelebb menni a díszítéséhez, vagy úgy lefényképezni, hogy a kéményt ne „szúrjuk” fel a homlokzat csúcsára. A hely csendessége és a házak egyszerűsége, illetve annak hangulata viszont szépen uralja a felvételt. Ez az érzés a kép címében is megnyilvánul, amit minden egyes felvétel esetén csak utólag néztem meg, hogy ne befolyásoljon.
A Csak a harang szól néha... megtekintésekor először a templom tornya keltette föl az érdeklődésemet, mert a beállításból adódó ferdeséget még a közelben álló magtár épülete sem tudta stabilizálni. Az egymás mellett álló épületek jellemzése helyett az egymáshoz való közelségükre és a méretkülönbségekre való utalás adja meg a kép karakterét. A beállításon még lehetett volna javítani, hiszen a templom instabilitása nem csak a ferdeségből következik, hanem visszavezethető az előtér rendezetlenségére is. A kép bal alsó részén látható bokor túl hangsúlyosra sikerült, és ebben a beállításban szinte feltolja a templom tömbjét. A távolabbi templom felvillantásával még érdekesebb lett volna a felvétel, különösen a másik két épület társaságában. A kellemes őszi színek és fények sokat segíttek a szerzőnek abban, hogy hangulatossá tegyék ezt a pillanatfelvételt.
A fekete-fehér grafikára emlékeztető két alkotás (Múlt idézés és az Enyészet) egyik legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a kép stílusát elsősorban technikája teremti meg. Olyan érzésem támadt a képek tanulmányozása közben, hogy az épületrészleteket benövő növények munkája szinten megállíthatatlan. A másik meghatározó élmény a képekre jellemző időtlenség, amely a téma archaikus interpretálásához vezetett. Számomra az „Enyészet” című felvétel volt a legizgalmasabb, különösen a téglaív alatt induló titokzatos lépcsővel a kép közepén. Több irányba is végig lehet gondolni a képet, bár a néző az ilyen típusú alkotások esetén inkább fiktív történeteket, mint konkrétumokat keres, vagy hoz létre. Érdemes azért óvatosnak lenni a konkrét események és tárgyak „öregítésekor”, mert ha átcsúszunk az esztétizálásba, akkor hamar kicsúszik a talaj a lábunk alól. Különösen olyan esetekben, amikor a szerző látványosan elkezdi a helyét és önmagát keresni a saját műveiben. Jelen esetben ilyen veszélyt nem éreztem, inkább a kísérletezés iránti affinitást és érdeklődést. A jelenkor tendenciáit figyelve, a képmódosító eljárások lehetősége korunk virtuális világában vélhetően további kapukat fog még nyitni.
A Késő délután című felvételen a pécsi székesegyház egyik oszlopának részletét az érdekes kontrasztok és a részleteket szépen tagoló és megvilágító fények teszik különlegessé. A mély-fekete találkozik az arany színével. A kompozíció arányait a hármas tagolás biztosítja, középen az oszlopfővel. A szerző egyszerre volt visszafogott, ugyanakkor határozott a téma feldolgozása közben. A formai szépség bemutatása volt a fő cél. Vissza-visszatértem a képhez, mert érdekelt, hogy milyen is az oszlop felülete, milyen az oszlopfő díszítése, de érdekelt az is, hogy miként is zárták le a képet a felső, szépen ívelő hevederek. A következő pillanatban ugyanezt az utat jártam be, de már csak a fények kedvéért. Konkrét példát látunk most arra, hogy építészeti alkotások esetében, a fények, árnyékok, vonalak és színek milyen vizuális minőségeket képesek létrehozni. Az Esti fények sokkal bőbeszédűbb kép. Először is azonnal tudtunkra adja, hogy a kúp formájú kemencei kápolna a maga nemében egy igazi kuriózum. Felületének és kialakításának egyszerűsége elvarázsolja az embert. A felvétel kapcsán, a kápolna és a Corpus elrendezéséről szeretnék röviden néhány szót szólni, mert csak részben tartom sikeresnek a megvalósítást. Annak ellenére, hogy az előtérben látható Corpus templomfalra vetülő árnyéka mozgalmasabbá tette a kompozíciót, a kereszt nagyon betakarja a kápolnát, ráadásul mindkét irányba túl is nyúlik rajta. Zavaró, hogy nem tudjuk, hogy min is áll a kereszt. Semmi baj nem lenne ezzel, de ebben az esetben mégsem szerencsés: úgy tűnik, mintha csak úgy kinőne alul a képből. Az aránytalanságot növeli, hogy a kápolna alja elvágja a keresztet - tovább gyengítve a kereszt helyzetét -, miközben a háttérben az egész épület a Corpus fölé magasodik. A szerző nem volt könnyű helyzetben, hiszen össze akart kapcsolni két összetartozó dolgot, a kép széleit viszont nagyon szépen lehatárolta a fákkal. Apróságnak tűnik ez a megfigyelés, de ha jobban megnézzük a felvételt, a templom középpontban tartása részben ennek a gondosságnak köszönhető. A nézők is sokkal nyugodtabban tudnak foglalkozni a kápolnával, mert a tekintetük nem fut ki balra, vagy jobbra. A fehér épületet a kék háttér szépen hangsúlyozza. A szerző érdeme, hogy nem csak észrevette az összefüggéseket, hanem megpróbálta azokat a képen belül is érvényesíteni.
A Minden kornak megvan a maga keresztje című képen a Szentháromság szobor keresztet hordó figurája azért emelkedik ki, mert a világítás és a háttér kiválasztása igen jól sikerült. Témájában hasonló az Angyali simogatás, amelynek egyik erénye a kompozíció. A fehér színű térdeplő angyal kék háttérbe helyezése már önmagában helyére teszi a kép közepét. Érdekes megoldás az angyal kezének „átnyúlása” a másik oldalra. Arra az oldalra, amit már a templom tömege foglal el, rajta azzal a szoborral, ami felé a mozdulat irányul. Ez a finom határátlépés szimbolikus tartalmat nyer a képen belül.
A Napszakok című kép szerzője nem tévedett a pécsi székesegyház tömegének összefoglalásában, jók az arányok és jó a beállítás. Azzal viszont, hogy hátra döntötte az épületet, természetellenes hatást kölcsönöz a jelenetnek. Az építmények statikáját a róluk készített képeken is érvényesíteni kell. Nem vált előnyére a kompozíciónak, hogy lemaradt az épülethez vezető lépcsősor, pedig az is az épület része, legalább utalásszerűen jó lett volna bemutatni. A székesegyház tetején úszó, majd megpihenni látszó felhők, az ég kékjével ugyanakkor el is varázsolják a helyszínt, szabad utat nyitva a fantáziának.
A Faluközpont láttán, a kép közepén futó fasor a legjobb rendező motívum, mert izgalmas és természetes határvonalat képez az előtérben álló építmény és a sövény mögött álló templom között. A kápolnaszerű építmény előtt azonban már nem maradt elegendő tér. Az ösküi templomot ábrázoló Kukucskáló századok című felvételen a szerző ügyesebb megoldást választott, hagyta érvényesülni a templom szokatlanul egyedi formáját. A Szőlőhegyi idill esetében a szerző a jó fényviszonyokat kihasználva készítette el felvételét, de túl sokat nem tudunk meg az elképzelésekről. Nem tudjuk meg, hogy milyen képet készítene, ha nem rendezné középre témáját, ha jobban ügyelne az előtérben lévő részletekre, és azt sem tudjuk meg, hogy vajon milyen részlettel foglalkozna szívesen.
A Későromán című felvételen érdeme, hogy nem jó nézőpontból fényképezték le a zsámbéki templomot, de sikerült az épületet a kereten belül is egyben tartania. Megpróbálom kifejteni, hogy mire gondolok. Semmi felesleges elem nincs a képen, minden figyelmünket a romjaiban is monumentális templomromra fordíthatjuk. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos, de az egész felvétel karakterét meghatározza az épület és a háttér színvilágának a hasonlósága, a legtöbb esetben ez lapos, unalmas hatást eredményezne. Vajon mi történt a mi esetünkben? Az építmény formája és részletei annyira változatosak — egyik toronynak van sisakja, a másiknak nincs, az apszis töredékes — hogy nincs idő az unalomra. Másrészt a körvonalak grafikus hatása az egész épület tömbje kellőképpen érvényesül a teljesen homogén háttér előtt. Kár, hogy a templom a kép alsó vonalán ül, vagy tán le is csúszik egy kicsit róla. Mentségére legyen mondva a szerzőnek, hogy az épület legmagasabb pontja viszont a helyén maradt. A templomoknál maradva, kedves és ötletes kép a Pocsolyás kép. A fejtetőre állított pozícióban nem csak mi látjuk másként a világot, hanem a világ dolgai is másként néznek szembe velünk. Érdemes lenne kipróbálni. A Tükröm, tükröm című kép szintén a visszatükröződés elvére épített, jóval érdekesebbé téve a vízben látható malmot a valódinál. Az Asszociáció szerzője egy lyukas tetőszerkezet látványából indult ki, bár a fény-árnyékok különbözőségére építő felvételt mégsem tudta eléggé absztrakttá tenni. Feltételezem, hogy ez volt a szándéka.
Az építészeti formák egyik legizgalmasabb motívumát, a lépcsőt választotta a Bory-vár látogatója képe témájául. Jól tette, mert nagy sodrása és ereje van a felvételének.
Örülök, hogy kupolákról, illetve azok részletiről is készültek képek. Mivel a templomi terek legtávolabbi pontjainak a díszítésére a legtöbb esetben mindig nagy gondot fordítottak az építészek, érdemes foglalkozni a kérdéssel a fényképészeknek is. Általában nehézséget jelent, hogy a nagy távolság és a nagy méretek miatt csak ritkán sikerül teljes értékű műszaki felvételt készíteni a kupolákról és a mennyezetfreskókról. Marad a részletek bemutatása, vagy a formát és a dekorációt hangsúlyozása. A Fények, formák és irányok rendhagyó összhangja című fénykép, már címében is igyekezett összefoglalni azokat az eszközöket, amelyekkel a szerző megpróbált élni. A kép dinamikáját az építészeti motívumokra építették.
A Reneszánsz kompozícióját szinte azonnal megértjük, hiszen a kép bal oldalán látható áthidaló ív mellől a kupola teljes pompájában tárul fel. A szó szoros értelmében feltárul, annak lenyűgöző díszítményeivel együtt. A szerző 9 óra 42 perckor készített felvételét tekintsük ajándéknak az Esztergomi Bakócz-kápolnáról.
A többi képről is engedjenek meg néhány gondolatot. A Végre a csúcson kép kissé lapos hatását az okozza, hogy nincs elég levegője a felvételnek. Jó lett volna látni, hogy még milyen képeket készített ezzel egyidőben. A műemlékek eredeti feliratai és festései az épület történetének szerves részei. Köszönet illeti a Grafitti szerzőjét, hogy ezt a többszázéves írást megörökítette.
A kastélyokat ábrázoló fényképek szimmetrikus rendje (Csáky-kastély, Martonvásári idill), gyakorlatilag a rendezett környezetet és a jó állapotban lévő homlokzatokat ismétlik meg. A Gödöllői fotó szerzője életképjelenettel próbálkozott, de kísérlete akkor lett volna igazán érdekes, ha a kép szereplőiről kiderülne valami. Egy hozzájuk tartozó tárgy — hangszer, kotta-állvány, pezsgőspohár, távcső - vagy egy mozdulat élénkebbé tette volna a jelenetet.
Az őszi hangulat sokakat késztetett arra, hogy érzelmekben gazdag lírai képeket küldjenek be. Csendes, de nem szomorú a Mire megvénülünk, fényekkel teli és titokzatos az Őszi séta. Az Október végén című felvétel a táj barátságosságával fogott meg. Ha már a romantikánál tartunk, akkor nagyon szimpatikusnak tartom a Hegyek között, folyók fölött című kép szerzőjét, mert vállalta a képeslapok idilli stílusát. A visegrádi tájkép festői szépsége a vörös rózsák társaságában érdekes módon nem halványul el, hanem a képet bejárva azt látjuk, hogy minden a maga helyére került. Leginkább, a virágok, a víz és a hegyek hármasságában főszerepet kapó templomra gondolok. A szerző érdeme, hogy a fénykép legkisebb pontját ilyen ügyesen tudta pozícionálni.
Néhány szót szólnék még egy másik tájképről, a Holland házról. Az alacsony horizont már önmagában alkalmas a felvétel dinamikájának megteremtésére. Minél hosszabb ideig néztem ezt a felvételt, annál jobban tetszett. Hogy miért? Talán a kép láthatatlan középpontja miatt. De hogyan és miért alakult ez ki? Az alacsony horizont és a tájra szinte ráboruló hatalmas égbolt már eleve nagy perspektívát adott a képnek. A baloldalon induló és szinte a kép közepébe fúródó híd további energiával tölti meg a képmezőt. Természetesen ez sem cél nélkül való, hiszen nem messze tőle, a túlparton áll a Holland ház, aminek partja megkettőződik a vízben. Tovább elemezve a felvételt, azt látjuk, hogy a víz és az ég által közrefogott partszakaszt a vashíd szinte pontszerűen jelöli meg. A híd szerepe ezzel akár véget is érne, de nem így történik. Mint egy mágnes vonzza magához az elemeket — a víz sodrása, az égbolt vonulása mind arra felé tart -, miközben a túlparti helyzete és viszonya az épülethez homályban marad. Rejtélyes tájkép maradt ez a számomra, pedig a bemutatott tárgyak szinte banálisan egyszerűek. Mégis, az a természeti környezet és azok a pillanatnyi erők, amelyek az expozíció pillanatában jelen voltak, karakteressé tették a jelentet.
A Ködbe vesző középkort időző felvételen a szerző finoman és érzékenyen bánt a kontrasztokkal és a formákkal. Fő témáját így tudta a kép hátterében elrejteni, és összekapcsolni a csupasz fa és a lovas szobor motívumával. A két Hallstatti felvétel éppen ennek ellenkezője, igyekszik mindent megmutatni a képen. Az Akár a tű templomtornya látszólag a tornyot hangsúlyozza, de én végig a szép kék tájkép részleteivel voltam elfoglalva a háttérben.
Összességében csak azt tudom mondani, mint amit a bevezetőben írtam. Érdekes és hangulatos képek születtek ebben a fordulóban is, jó volt látni, hogy néhányan őszinte kísérletező kedvvel, humorral, és ha kellett, merészséggel tették még élvezetesebbé munkájukat. Gratulálok a pályázóknak. A Kontrasztok, a Holland ház és a Lépcsők című képet találom a legjobbaknak.
Csengel-Plank Ibolya
