A tési fennsíktól északra, a Gaja-patak völgye mellett álló településen 1150 és 1185 között épült fel valószínűleg az az apátsági templom, amelynek kapubélleti kövei ma a helyi plébániatemplomban, illetve nagyobbrészt a tihanyi kőtárban láthatók. A datálás azért lehet ennyire pontos, mert a lombardiai, páviai ihletésű faragványok nagy hasonlóságot mutatnak a székesfehérvári bazilika egykorú átépítése során született kapu ismert töredékeivel. A forma nagyon jellegzetes: az élszedett falsarkokat, az oszloptörzseket és az archivoltot is palmettás-szalagfonatos, valamint sakktáblamintás faragott mustra borítja, a belső oszloppár helyén pedig figurális díszű falsarkok helyezkedtek el. Ám míg a fehérvári kapu monumentális alkotás volt, Jásdon ennek egy kisebb mását építették meg, talán épp azok a mesterek, akik Székesfehérváron is dolgoztak.

A jásdi kapu töredékei már évtizedekkel ezelőtt előkerültek, jellemzően a Kossuth utca 47-es szám környékén, ám az utcát azóta átszámozták. A településen gázvezeték építése miatt megelőző feltárásra nyílt lehetőség tavaly ősztől a mai plébániatemplomtól délre, illetve nyugatra fekvő területen. A kutatóárokban egy feltárt falszakasz talán az egykori Szent György apátsághoz tartozott, ám most a leginkább figyelemreméltó leletek – az Árpád-kori temetkezések mellett – olyan idomtéglák, illetve faragott kövek, amelyek szerény minőségük alapján, talán inkább egy korabeli plébániatemplomhoz tartozhattak. Így ha az apátság pontos kiterjedésével kapcsolatban nem is született átütő eredmény, topográfiailag mégis hozott újat a kutatás: eszerint valószínűleg az apátságtól keletre, kis távolságra állt a szintén a török korban elpusztult plébánia.

Ha a fennmaradt okleveles említéseket keressük, akkor sem találunk sok adatot az apátságról. Elsőként 1256-ban említik a létét egy somogyi birtokügy kapcsán, így mind az alapítói, mind a 12-14. századi kegyurai ismeretlenek. 1419-től a palotai Újlakiaké volt, valószínűleg 1538-ban pedig János király Podmaniczky Jánosnak és Rafaelnek adományozta Zirccel együtt. Ekkor már közel volt a vég, hiszen 1555-ben a törökök elfoglalták a területet.

Ez persze csak az idővel elérkező fizikai pusztulást jelentette – a jásdi apátság alkonya vélhetően már sokkal korábban beköszöntött. A monasztikus rendek hanyatlása már a 13. században elkezdődött Nyugat-Európában, ám a Magyar Királyság területén az európai átlagnál vélhetően mélyebb és hosszabban tartó válságba kerültek. Ennek elsődleges oka a jövedelmeik mértéke, illetve ezzel összefüggésben a kegyuraknak való kiszolgáltatottságuk volt: a Kárpát-medencében a 15-16. században (néhány kivétellel vélhetően előtte sem) a biztos jövedelemmel bíró hiteles helyeken, illetve a nagy forgalmú és jövedelmező búcsúkat tartó apátságokon kívül nemigen létezett olyan szerzetesi közösség, amely képes lett volna önállóságra – ahogyan anyagi, úgy vezetői értelemben sem. Vagyis míg nyugaton a közösségek általában az irányítás, apátválasztás, megélhetés szempontjából egyaránt mozgástérrel bírtak, a Magyar Királyságban ez ritka kiváltság lehetett. Az 1488-as adóösszeírás szerint a mindössze két jásdi porta tartozott az apátsághoz Veszprém megyében. Még ha jóindulattal feltételezzük – pusztán a széljárta tési fennsík, illetve a Gaja-patak közelsége miatt, bár ennek semmilyen írásos nyoma nincsen –, hogy az apátságnak malma is lehetett, nyilvánvaló, hogy ennyi jövedelem legfeljebb egy-két ember vegetálására volt elegendő.

A 16. század első évtizedének szerzetesi világába egy roppant érdekes feljegyzés nyújt bepillantást. A pannonhalmi főapát, Tolnai Máté nevében 1508-ban a bátai és a zalavári apát járt be tizenhét dunántúli és felvidéki bencés monostort (nem valamennyit!), a javakról leltárt készítettek, s tapasztalataikat is papírra vetették. A vizitáció a monostorokat elképesztő állapotban találta. Volt, ahol az egy szem szerzetes viszonya annyira elmérgesedett az apáttal, hogy az előbbi késsel rátámadt az elöljárójára, máshol az agg apát egyedül vegetált, s még a gazdag Garamszentbenedeken is mindennaposak voltak az összetűzések az apát és kilenc szerzetese között, feltehetően részben a bor – hiánya, vagy éppen mértéktelen fogyasztása – miatt. A vizitátorok 1508. április 10-én értek a bakonybéli monostorba (ahol az apát mellett három szerzetes élt), ám április 13-án már a Duna menti Koppánymonostorát látogatták meg. Vajon miért nem ejtették útba a jásdi apátságot, amely Bakonybélből akár gyalogosan is megközelíthető?

Még mielőtt a kérdésre legalább feltevés szinten választ keresnénk, érdemes felidézni egy másik írott emléket is.

Egy végrendelet 1495-ből: a cikk folytatása az Archeologia - Altum Castrum Online portálon

VISSZA A MAGAZIN CÍMLAPJÁRA