Különösen a kis kiemelkedéstől délre fakadó, ma a Tapolcai Barlangfürdőt tápláló meleg vizű források lehettek csábítóak a 12. században, amikor kijelölték a nemzetségi monostor helyét. A templomtól északra hideg vizű források, míg délre meleg vizűek fakadtak, amelyek a meleg vizesekkel körülfolyták a területet, majd egyesültek, s a Hejő-patakként csordogált tovább a víz. A meleg forrásoknak hála sajátos mikroklímája lehetett a völgynek, s odébb, egy magasabb kiemelkedésen állhatott talán a Miskolc nemzetség udvarháza – a bencések így szokásuktól eltérően, bár egy kisebb kiemelkedésen, de nem egy dombtetőn, hanem a völgy közepén építették fel a templomot és az apátságot, egy olyan helyen, amely a korábban feltárt 10-11. századi temetkezések szerint már az építkezés megkezdése előtt „szent” helynek számíthatott. Nem számoltak azonban az apátság szomszédságának a környező dombokról folyamatosan lemosódó hordalék miatti feltöltődésével a hideg vizű források hozamának megnövekedésével és a talajvíz szintjének emelkedésével, így aztán később már nehezen használható és kevéssé komfortos lehetett a templom az állandó nedvesség miatt. A megoldás a templom belső terének feltöltése volt, majd egy méteres magasságban és azon egy új járószint kialakítása.

Az apátságot alapító Bors-Miskolc nemzetség egyike az Árpád-kor egyik nagyívű, ám viszonylag korán hatalmát vesztő családjainak. Anonymus krónikájában „terra Miskoucy” néven említi az eredeti szállásterületüket, a család első, forrásokban fennmaradt nevű tagja Jákó, aki Kálmán korában volt a megye ispánja. A kéthelyi apátságot alapító Domonkos bán említése III. Béla korából származik. Az ő fia (vagy talán az unokája volt) Bors, aki IV. Béla korában volt megyei főispán. A Bors-Miskolc család tagjai a 13. század során több hadjáratban is részt vettek, s az Árpádok kihalása után áldozott le a csillaguk: a 14. század elején „rossz oldalra” álltak, így I. Károly megtörte a hatalmukat.

Bár a családról kevés írott forrás maradt fenn, aktív hatalomgyakorlásuk miatt nyilván ugyancsak szükségét érezhették annak, hogy az „imádkozók” üdvösség tekintetében mentsék a menthetőt. Talán az első általuk alapított nemzetségi monostor lehetett az elsőként 1214-ben említett hévízi, később tapolcai monostor, amelynek az építésére az eddigi régészeti bizonyítékok alapján még minden bizonnyal a 12. században sor került.

Az apátság történetének kezdetét így kevéssé ismerjük – annál ismertebb viszont a vég. Bár a 16. század pusztításait szeretjük a törökök számlájára írni, itt is, mint sok helyütt az országban, a viszálykodó magyar családok prédájául esett a templom és a kolostor. 1532-ben a Bebekek ütöttek rajta az akkor már csak részben egyházi, részben katonai szerepet betöltő intézményen (az apátságba Mohács után horvát huszárokat telepítettek, akik kályhát is építettek a templom hajójában, nyilván maguknak kisajátítva azt, így egyházi szertartások valószínűleg már csak a szentélyben folyhattak). A támadók kifosztották, felgyújtották az épületegyüttest, az apátot pedig derékig a földbe ásva céltáblának használták. Hogy mi is lehetett eme kegyetlenkedés oka, arra a mostani feltárás derített némi fényt: a kolostorban egy kincsleletre bukkantak, a pénzek között a legkésőbbi érme 1531-ből származott, így valószínű, hogy talán maga a balszerencsés apát a Bebekek támadása előtt rejtette el a kolostor könnyen mozdítható javait, és a rablók ennek rejtekhelyét igyekeztek sajátos módszerekkel megtudakolni tőle – ezek szerint sikertelenül.

A cikk folytatása és további képek a feltárásról az Archeologia - Altum Castrum Online portálon

VISSZA A MAGAZIN CÍMLAPJÁRA