Kiállítás, ahova ha menni kell, hát menni kell

Fényes Gabriella:

Történetek a római latrinák mélyéről

Cacator cave malum

„Kakáló óvakodj a gonosztól” körülbelül így fordíthatnánk le a Vezúv által Kr. u. 79-ben elpusztított Pompeii házainak falán többször felfestett feliratot. Szükséget végezni ugyanis az ókorban is kellett valahol, de nem lehetett bárhol.

A római latrina

A legegyszerűbb vécék a pöcegödrök fölé helyezett árnyékszékek voltak. Ha megtelt a gödör, akkor újat nyitottak, vagy tartalmukat kipucolták és elszállították. A mezőgazdaságról író M. Terentius Varro és L. Iunus Moderatus Columella szerint az emberi vizelet és fekália kiváló trágya volt, ezért a mezőgazdaságban is szívesen hasznosították.

Az illemhely történetében lényeges fejlődés történt, amikor a településeket csatornázták. Ekkor a csatornákban elfolyó szennyvízzel és az utcákra lehulló esővízzel biztosították az illemhelyek vízöblítését. A csatorna fölé fából vagy kőből készült ülőkét építettek. Az illemhelyek lehettek egyszemélyesek, de nagy közvécékben egyszerre akár 80 fő is helyet foglalhatott. Az ülőkék egységes méretben készültek, azaz egy emberre két római láb, körülbelül 60 cm helyet hagytak. Az ülőkék előtt a padlón keskeny és sekély csatorna volt, amelybe a tisztálkodáshoz szükséges tiszta vizet vezették, vagy külön mosdómedencét állítottak a helyiségbe.

Római illemhely szerkezete (Rajz: Lajtos Tamás)

Az ókori Rómában a vécé leggyakoribb elnevezése latrina vagy forica volt, bár más neveken is előfordult. Előbbi általában a kisebb, magán létesítményeket jelentette, utóbbi a nagyobb közvécék elnevezése volt, a szinonimák használata azonban nem volt következetes. A mai ember számára megdöbbentő módon a vécék nem voltak fülkékre osztva, így azok akár beszélgetésekre is helyet adhattak. Ezt a kedélyes társalgást örökítették meg Ostiában a Hét bölcs fürdőjének freskói. Az öltözőben (apodyterium) fennmaradt falfestmények alsó sávjában – már amennyire a töredékekből következtetni lehet – vécén ülő emberek voltak, akik mint egy mai képregényben, egymással társalogtak. A falak felső részén a hét görög bölcset ábrázolták. Közülük feliratok segítségével hármat lehet azonosítani, a matematikus milétoszi Thálészt, a politikus athéni Szolónt és a spártai Khilónt. A római utókor azonban nem tisztelte őket. Az ostiai falfestményen a görög bölcsek nem matematikai tételt vagy életbölcsességet, hanem a vécézéssel kapcsolatos tanácsokat adtak vulgáris latin nyelven.

Az aquincumi vécék

Az Aquincumi Múzeum Régészeti Parkjának látogatója több római kori vécét is megtekinthet. Az ún. nagy közfürdő (más néven Fortuna Augusta fürdője) déli végében, a fürdő mögötti mellékutcából nyíló illemhely maradványai láthatók. A fürdő hidegvizes helyiségének (frigidarium) medencéjéből kivezető csatorna keresztezi a fürdő északkeleti helyiségeit, majd kivezet az utcai szennyvízgyűjtő csatornába. Ezt a szennyvízgyűjtő utcai csatornát vezették be a nyilvános illemhelyre. A bejárat alatt érkező csatorna kettéágazott. A falak mentén lévő csatorna fölé emelték eredetileg a vécéülőkéket, amik itt sajnos nem maradtak fenn. A szennyvízcsatorna a délkeleti saroknál hagyta el a helyiséget (lásd lent a képen). Hasonló illemhelyet találunk az északi közfürdőben is. Ez mind a fürdőből, mind egy mellékutcából közvetlenül is megközelíthető volt és a fürdő egyik medencéjének és mosdójának (szökőkútjának?) vizét használta fel. Szintén így üzemelt a légiótábor nagy katonai fürdőjének illemhelye, amelybe a nagy medence használt vizét vezették el.

Az aquincumi polgárvárosi nagy közfürdő vécéjének vízellátása: 1. Nyilvános illemhely, 2. A fürdő hideg vizes medencéje, 3. Szennyvízcsatorna a medencéből, 4. Utcai szennyvízgyűjtő csatorna (Szerkesztette: Kolozsvári Krisztián)

A római lakóházakban is lehettek vécék. Ezek gyakran a bejárat közelében voltak, hogy a szennyvízelvezető csatorna felé, vagy az utca kövezete alatti pöcegödörbe lehessen üríteni (3. kép). Máskor a konyhákban helyezték el az illemhelyet, ahol a mosogatóvizet és a konyhai hulladékot egyszerűen a vécéülőke alatti csatornába öntötték. Pompeiiben és Herculaneumban emeleti mellékhelyiségek maradványai is megfigyelhetők.

Az egyik aquincumi lakóházban talált átfúrt kő, amely az épületből kivezető csatorna felett volt és talán szintén illemhely céljára szolgált (Fotó: Komjáthy Péter)

A szükségletek privát elvégzése egyfajta luxust is jelentett. Aquincumban az Óbudai-(Hajógyári-) szigeten felépült helytartói palotában a helytartó magán lakosztályában tártak fel egy egyszemélyes latrinát. A helyiség padlóját szép, geometrikus díszű mozaikkal borították, amely ma az Aquincumi Múzeum állandó kiállításán tekinthető meg. Volt azonban egy többszemélyes illemhely a palota délkeleti sarkában és egy nagyobb, patkó alakú közös vécé a fürdőhelyiségek mögött is.

A szivacsos bot

A ma emberét mindig érdekli a kérdés, hogy a rómaiak mit használtak vécépapír helyett. A kutatók egy része szerint a szivacsos botot (xylospongium). A bot végére kötözött tengeri szivacs puha volt és – legalábbis a tengerparti településeken – könnyen és olcsón beszerezhető. Régészeti leletként nem fordul elő, csupán néhány írott forrás említi. A Kr. u. 1. században élt, csípős hangú epigrammaköltő, Martialis egyik versében a finom ételek másnapi tanújaként emlegette. Kortársa, a filozófus Seneca egy borzasztó történetet írta le a szivacsos bottal kapcsolatban, amely szerint egy elkeseredett, germán gladiátor, az egyetlen helyen, ahová felügyelet nélkül elmehetett, a vécében, a szivacsos bottal vetett véget életének. Egy egyiptomi papiruszon, egy magán levelezésben, egy családi perpatvar kapcsán valaki viszont arról panaszkodott, hogy veje még annyira sem gondoskodott róla, mint egy szivacsos botról. A már emlegetett ostiai Hét Bölcs fürdőjében Thálész alakja alatti felfestett felirat szerint „Hosszan senki sem beszélget veled Priscianus, amíg szivacsos botot használsz és nem vizet” (ford. Barta Andrea). A szivacsos bot használata tehát a vécékhez kapcsolódott, és vagy a tisztálkodásra vagy a vécé pucolására szolgált.

A szivacsos bot rekonstrukciója az aquincumi polgárvárosi nagy közfürdő nyilvános illemhelyében (Fotó: Lakos Gábor)

Más elképzelés szerint a rómaiak a vécé használata után, kis merítőedényekkel merték a vizet és ki-ki azzal végezte a tisztálkodást. Szennyvízelvezető csatornákban elő is kerülnek egyfülű szélesszájú edények töredékei. Epheszoszban az edény kiégetése előtt bekarcolt feliratok is voltak rajtuk, „Sok sikert!” „A kedvező pillanatra” szöveggel.

A római vécék higiéniája

Ma hajlamosak vagyunk a római technika és építészet vívmányai között a vízöblítéses vécét is emlegetni. Bizonyos értelemben az is volt, hiszen a vizeletet és a fekáliát egy helyre ürítették és az épületekből elszállították. Az illemhelyek téglával vagy kőlapokkal fedett padlóit és a kőből készült vécéülőkéket könnyen és gyorsan lehetett tisztítani. Igaz, azt nem tudjuk ez milyen gyakran történt. Sőt, a mindenki által használt fa vécéülőkék, és a szivacsos bot betegségeket okozó paraziták és baktériumok táptalaja lehetett. Ráadásul az ókori vécékben nem volt bűzelzáró gégecső, az ülőkék alatt elfolyó szennyvíz mondjuk ki, büdös lehetett, sőt régészeti feltárások leletei és írott források alapján rágcsálók élőhelye is volt. Ezért ne csodálkozzunk azon, ha a babonás római ember szerint félelmetes állatok vagy gonosz démonok is felbukkanhattak a vécében. Ezért nem ártott az elővigyázatosság, sőt az isteni segítség sem. Alexandriai Kelemen, ókeresztény egyházatya szerint a pogányok Fortunához fordultak és bár legnagyobb sikereiket neki köszönhették, képmását a vécékbe vitték, így emelve méltó templomot neki. Szent Kelemen szava nem alaptalan gúnyolódás volt. Az ókori Pompeiiben hat illemhelyen vagy vécébe vezető folyosón, Rómában pedig egy kocsma vécéjénél valóban a falra festett Fortuna ábrázolást találtak a régészek, előtte kis oltárral. Ostiában a tűzoltó kaszárnya egyik közös, több személyes illemhelyén, egy bizonyos Caius Valerius Myron oltárt állított Fortunának. Ugyanebben a vécében egy kis timpanonos fülke is volt a szerencse istennőjének szentelve. De talán nem is kell ilyen messzi példákért mennünk. Az aquincumi polgárvárosi nagy közfürdő vécéje mögött kis szentélykörzet volt. A fürdőben előkerült Fortunának állított oltár miatt, ezt a kutatók Fortuna szentélyének tartják. Ha ez valóban így volt, az aquincumi vécébe betérő szintén ehhez az istennőhöz fordult?

A pénznek nincs szaga

Bizonyára sokan ismerik a mondást. Azt azonban tudják-e, hogy egy római császár által bevezetett vizelet adóhoz kötődik? Suetonius és Cassius Dio ókori történetírók feljegyzése szerint ezt az adót Vespasianus császár vezette be. Fia Titus pedig haragudott erre és apja szemére vetette. Suetonius leírása így szól: „Vespasianus erre Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzdarabot, s közben azt tudakolta, »bántja-e a szaga«, Titus tagadó válaszára azt mondta: » Pedig látod, ez abból a vizeletből való«” (ford. Kis Ferencné). A Cassius Dionál szereplő változat szerint pedig a császár a bevételből származó aranypénzt mutatta Titusnak, „ha egyáltalán szagolják” felkiáltással. A történettel csak az a baj, hogy ma már nem tudjuk, hogy kinek és mi után kellett az adót megfizetni, az azonban valószínű, hogy az adó kivetésének gazdasági oka lehetett. A kevés írásos forrás alapján feltételezhető, hogy a közvécéket bérlők üzemeltették. Ha ez így volt, akkor abból némi jövedelemre is szert kellett tenniük. De a vizelet ipari célra is hasznos volt. Gyapjú tisztítók és textilfestők ugyanis szívesen felhasználták, ezért nagy edényekben, például levágott nyakú amforákban az utcákon is gyűjtötték.