Mégis, kiknek a mészárszéke?

Auschwitz I. és Auschwitz II. - Birkenau meglátogatása sokféle reakciót vált ki az emberekből. Van aki elsírja magát, más a gyakran csak színlelt közöny mögé bújik a jelenleg már békés szomorúságot árasztó helyszínt látva. Vannak, akik egyszerűen pszichésen elfáradnak az épületeket (s bennük a gyakran erősen torokszorító) kiállítási blokkokat járva, én pedig leginkább dühös lettem tőle.

Auschwitz a holokauszt, a zsidó népirtás legborzasztóbb helyszíne és emlékhelye. Mindez azonban kissé elfed, tompít egy másik nézőpontot. Pedig az a fő kiállításban is szerepel, mint az Auschwitzba deportáltak száma országok szerint. Magyarország: 430 ezer, Lengyelország: 300 ezer, Franciaország: 69 ezer, Hollandia: 60 ezer, Görögország: 55 ezer … és így tovább. 1941-ben (akkor volt népszámlálás) mintegy 8,7 millió fő volt Magyarország lakossága. A 430 ezer csaknem az öt százaléka, minden huszadik ember.

Ez számomra 430 ezer magyart, magyar állampolgárt jelent. Olyan embereket, akikről egyszerűen lemondott az országuk, s félrenézve áldozatnak vetette őket oda. És persze a többségük zsidó volt, jelentett ez bármit is az egyes odakerült emberek számára. Vallásos hitet, vagy éppen egy rég kikeresztelkedett családban egy megbocsáthatatlan nagymamát. Bár a zsidók „gonoszságát” uszító plakátok hirdették már a harmincas évektől kezdve Európa boldogtalanabb részében, a deportáltak nem a karikatúraként ábrázolt horgas orrú, mohó pillantású, a keresztények elpusztítására törő lények voltak. Ki került Auschwitzba? A zongorahangoló a szomszéd utcából. A kőműves-segéd, aki tavaly errefelé dolgozott. A könyvelő a sarki cégtől. A csinos irodista lány, akit minden reggel megbámultak, ahogy a körömcipőjével kopogva a macskakövön elsietett. És persze az elemi iskolás gyerek osztálytársa, akivel néhány éve még olyan jókat játszottak. Éppen olyan emberek, mint bárki más, csak az ő ruhájukra felvarrattak egy sárga csillagot. Vagy éppen homoszexuálisnak, kommunistának, cigánynak találták őket.

Az egészben számomra nem is az „elit” náci érdekeket és ideológiát kiszolgáló cinkossága a legdühítőbb. Ez egy kiszámítható, érdekből elkövetett aljasság, nem először és nem utoljára esett meg Magyarországon. A dühítő a társadalom közönye volt, ahogy 1944-ben (ahogyan előtte is) elfordította a fejét. A gettókba zárt magyarokat a társadalom szélére szorították, majd a semmibe lökték őket. Eltűntek, többé nem is beszéltek róluk, legfeljebb el lehetett hozni a nyári konyhából a sparheltjüket, nekik már nem volt szükségük rá.

Hogy Auschwitz mennyire nem csak a zsidóság szenvedéséről és a náci rémtettekről szól, nem csak nekem jutott eszembe. „Az elárult állampolgár – a magyar holokauszt emlékére”, ez a címe a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának is, amely Auschwitz I. 18-as blokkjában látható. Érdemes feltenni a kérdést, hogy kik is árulták el ezeket az állampolgárokat. Mekkora a felelősök köre?

Ha Auschwitzra csupán mint a zsidóság emlékhelyként gondolunk, azzal csak folytatjuk a több generációs félrenézést. Ott nem csak úgy megtörténtek a dolgok, a tragédiához, több mint egymillió ember elpusztításához néhány tízezer gonoszsága és sok-sok millió másik közönye is kellett. S persze az a széthúzást szító uszítás, amely jelen van napjainkban is.

Nem tanulunk a történelemből: ha ma füstölgő kéményekkel, indulásra készen állnának a vonatok a pályaudvarokon, sok-sok honfitársunk követelné üvöltve, hogy kiket és miért tuszkoljanak a vagonokba. A több mint nyolcvan éve is meglévő indulat továbbra is ott van a társadalom mélyén szunnyadva, s időnként, sőt gyakorta felparázslik. Szembe kellene nézni vele, mit okozott, amikor leginkább felcsaptak a lángjai.