A Mester árnyékában
Fotográfiai Múzeum, Mougins
Pályázó: piusz
Kép dátuma: 2005.09.05 11:11
Feltöltés dátuma: 2016.11.24 19:10
Eddig 3 ember értékelte.
Értékeléshez jelentkezz be!
2016.12.07 20:25 kloÉrtékelés: 5
Ötletes kép, nem vagyok benne biztos, hogy nem tudatos komponálás eredménye-e. Mindenesetre hatásos.
2016.12.06 22:35 Konti04Értékelés: 5
Egyet értek az előttem leírtakkal.
2016.12.04 14:00 Szőnyi IstvánÉrtékelés: 5
Ezt a fotót azért értékelem, mert szemléletes példát mutat a szükségből erényt kovácsolás metódusára. Feltételezem, hogy a fotós eredeti szándéka nem volt más, mint ami egy fotográfiai múzeumban általában a fotósok célja lehet: a számukra érdekes fotók megörökítése. Csakhogy a fotót védő üvegen az adott megvilágítási viszonyok és az optika könyörtelen törvényeinek kedvezőtlen együttállása miatt óhatatlanul megjelent a fotós tükörképe is, ami egy reprodukciós céllal készülő fotó esetében általában nem igazán szerencsés. Feltételezésem szerint ezzel a fotós is csak utólag szembesült: az eredeti kép tehát minden bizonnyal nem azzal a céllal készült, hogy a fotós is a kompozíció része legyen. Azt is valószínűnek tartom, hogy a fotós számára az e havi kiírás témája, a „Tárgyak és múzeumok” adta az ötletet, hogy a szükségből erényt kovácsoljon, és úgy publikálhassa André Villers emblematikus fotóját ezen a pályázaton, hogy egyrészt a kiírás tematikájába is tökéletesen beleilleszkedjen, másrészt a kép a képben kompozíciós fogással az eredeti képhez is sikeresen adjon hozzá valamilyen egyéni fotográfiai leleményt, amit a kép címe tudatosít a befogadóban. Ennek - a fotósban is csak utólag tudatosult – fotográfiai lehetőségnek a tudatos kihasználása a legfőbb értéke ennek a kompozíciónak, amely egy önmagában is emblematikus fotográfiát, mint múzeumi tárgyat dolgozott fel, és adta hozzá – a szükségből erényt kovácsolva – a fotós saját, szubjektív viszonyulását a „Mesterhez”. Aki szerintem ebben az esetben nem is egy „Mester”, ahogyan első pillantásra tűnik, hanem mindjárt kettő, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a kompozíció nemcsak a XX. század egyik legnagyobb festője előtti tisztelgés, hanem legalább olyan, ha nem nagyobb mértékben az eredeti emblematikus fotót készítő fotográfus előtt is, hiszen a kép esztétikai szempontból leghatásosabb, domináns eleme Picasso emberi habitusának művészi megragadása, ami természetesen André Villers érdeme.