Már osztogatnak és nem fosztogatnak
Orosházán csoda történt volna? Vagy itt élnének a „jó” fémkeresősök, míg az ország többi részében a keselyűk, akik alig várják, mikor csaphatnak le egy lelőhelyre? A fémkeresős társadalmat a kétezres évek elején kriminalizálta a régész-muzeológus szakma. A sztereotípia megszületésének persze volt alapja: az akkor megvásárolható fémkeresők drágák voltak, sokan gondolták úgy, hogy érdemes keresgélni a lelőhelyek környékén, legalább az árát visszahozza a műszer. Persze az akkori keresők többsége sem volt gazfickó (a legtöbben nem is a régészeti leletekre, hanem a világháborús roncsokra és tárgyakra buktak), ám a szakma „farkas” kiáltása az illegális tevékenységek közé taszította a fémkeresőzést. „Neca ecos omnes. Deus suos agnoscet”, azaz Öljétek meg mindet, Isten majd kiválogatja az övéit. Ennek szellemében a jóhiszemű és jó szándékú fémkeresős is ment a többivel a levesbe. A műszer feltárásban hasznos voltát ugyan senki sem tagadhatta, de a kétezres évek első felében a múzeumok többsége nem használta, stigmatizált tárgy lett. Olyan eszköz, amelynek segítségével akár lelőhelyeket foszthatnak ki. Szerencsére a kenyérvágó kést, amivel akár ölni is lehet, nem jutott eszébe betiltatni senkinek. A technika azonban fejlődik, ami tíz éve még luxusnak számított, az már tömegcikk. Sokan vettek ilyet olyanok, akiknek eszükbe sem jutott soha, hogy a leleteket megtartsák, értékesítsék. Akik a szó eredeti, nem rosszízű jelentése szerint amatőrök, vagyis szerelmesek a tevékenységükbe, s azt fizetség nélkül végzik. Egyszerűen megszállottan vonzza a múltból megmaradt tárgy és a megtalálás izgalma. Néhány múzeum az elmúlt években persze felismerte, milyen jó szolgálatot tehetnek a terepen a némely régésznél is otthonosabban mozgó segítők, így mind a pécsi, mind a kecskeméti múzeum elkezdte lebontani a falakat. A teljes „társadalmasítás” azonban az orosháziak érdeme. A térségükben ezzel „kifehérítették” ezt a tevékenységet, hiszen a csapatba szerveződött fémkeresősök nem csak egymást figyelik, de riasztanak, ha idegen téved a felségterületükre. Ráadásul olyan tárgy- és ami még fontosabb, információrengeteggel látják el a múzeumot, aminek a feldolgozása a szakma oldaláról is komoly erőfeszítést követel. S emellett korántsem mellékesen kialakulhat egy támogatói mag a múzeum körül, ami minden intézménynek csak hasznára lehet a kultúra általános talajvesztésének korában. Nem lett persze minden rablóból pandúr, valamennyi farkasból bárány. Ám a gyorshajtást sem úgy kell megszüntetni, hogy betiltják az autókat. A tapasztalat most azt mutatja, hogy némi előrelátással szabálykövetővé tehető sok olyan ember, aki eddig éppen a meghaladott szabályok miatt az illegalitás határán táncolt. Annyit mindenképp megér az orosházi példa, hogy a szakma elgondolkodjon rajta, elkezdődjön a párbeszéd. Lehetőség szerint egyenlő felek közti vita, s nem a hatalom bástyáiból hangoztatott dogmatikus kinyilatkozások. A régészet érdekérvényesítő ereje, intellektuális hatalma már odavan – ideje szövetségeseket és nem ellenfeleket keresni.