Határok, hódítók, menekülők
A neolitikum idején a közel-keleti földművelő kultúrák a Balkánon át érkezve a Kárpát-medencén át hódították meg az akkor még jobbára gyéren lakott, őserdőkkel borított Európát. A bronzkor nagy technikai vívmányai szintén ezen az útvonalon terjedtek el a kontinensen. A vaskor vándorai: a hallstatti kultúra népei, majd a kelták már nyugatról, a szkíták pedig keletről érkeztek erre a tájra. Végül a Római Birodalom légiói délről nyomultak be és hódították meg a Kárpát-medence jó részét.
Ha Európa határainak a lezárása szóba kerül, elsőként a Római Birodalom juthat eszünkbe. Szinte jelképszerű a római limes, ami többnyire nem csak erődítések, erődök, őrtornyok sorát jelentette, de természetes akadályokét is. A birodalom területét így sok esetben hegyláncok, folyamok, sivatagok is óvták az általuk barbárnak tekintett területektől. De ahol ilyen nem állt rendelkezésre, ott nem riadtak vissza a hatalmas falak építésétől sem, mint amilyenek a Britannia északi határát védő Hadrianus-, illetve az Antoninus-falak. Természetesen ez a határ nem zárta el hermetikusan Rómát, nem is ez volt a célja, hiszen a határ menti területek gazdaságának egyik (korszakonként változó jelentőségű) motorja éppen a barbarikum közelsége volt. Ugyanígy prosperáltak békeidőben a barbarikum határos területei, amelyeket Róma egyfajta ütközőzónaként is igyekezett szövetségesi rendszerben működtetni. Békében – amelybe beletartozhattak kisebb határvillongások, betörések, fegyveres összetűzések is – ez a kellőképpen rugalmas rendszer viszonylag jól működött, képtelen volt azonban ellenállni a nyomásnak akkor, ha a limes szomszédságában élőket más népcsoportok a határ felé szorították. A birodalom európai határainál szinte szüntelen volt ez a folyamat, hiszen a birodalom virágkora egybeesett a germánok minden irányban történő kirajzásával észak-európai őshazájukból és a délkelet-európai sztyeppén sem állt meg a jobbára iráni eredetű népek – ebben az időszakban a szarmaták – nyugatra vándorlása.
Az 1. században meghódított Pannonia provinciát a Duna természetes vonala határolta. A limes itt ripa, azaz folyami határ volt. Róma 107-ben csatolta a birodalomhoz Dacia provinciát. Az újonnan szervezett tartomány földrajzi kialakítása azonban nem követte, nem követhette a Pannioniánál is viszonylag jól működő mintát. A kis népsűrűségű Észak- és Nyugat Erdélyből, Olténiából és a keleti Bánságból szervezett provinciát nem folyók, hanem magas és széles hegységek övezték. Ezeket azonban a rómaiak a folyóhoz hasonlóan kezelték: a határvédelmi rendszert a hegyek belső oldalán húzódó, már járható, lankás dombvidéken építették ki. Dacia kiszögelésként ékelődött bele az elsősorban szarmaták lakta síkságok közé (bár azok lovas népként valószínűleg nem tartottak igényt a hegyekre). Róma egyértelműen a gazdag só- és aranylelőhelyek kiaknázása céljából szervezte a provinciát, azonban a többszöri betelepítési akciók és az odaköltözőknek juttatott rendkívüli kedvezmények (polgárjog) ellenére sosem számított népszerű célpontnak, romanizálása sem sikerült.
A 2. század második felében, Marcus Aurelius idején meginduló germán vándorlás, és azt ezáltal kialakult Markomann háborúk nem csak Pannoniát sújtották, de Daciának is veszélyes szomszédságot teremtettek. A Fekete-tenger mellékére vándorló gótok állandó veszélyt jelentettek a provincia számára. Végül 270-ben, a gótok egy újabb támadása után kiürítették Daciát, a lakosságot az Al-Duna déli partjára telepítették át.
A germánok célja persze elsősorban nem a birodalom kiszorítása lett volna, hanem a birodalomba való betelepedés. Csábító volt számunkra az a jólét és béke, amit Róma biztosított a határain belül élőknek, ám nem kívántak lemondani saját törzsi szervezetükről, sajátos "szabadságukról", ami alatt persze a saját királyaiknak és törzsfőiknek való alávetettséget értették. Róma az egyéni beköltözők elé úgy tűnik, nem gördített akadályt, mert szüksége volt adófizetőkre, akik elfogadták a birodalom rendjét, és katonákra, akik megvédték az állam határait. Ám amikor számos sikeres egyéni betelepedési kísérlet után egész népek próbáltak meg bebocsáttatást nyerni a limes mögé, Róma jól megfontoltan ezt már nem engedhette. Bár a bevándorlókra szüksége volt, de önálló királyságokat nem tűrt meg határai között, mert ezekre nem tudta volna kiterjeszteni közigazgatási rendszerét, amely a birodalom békéjének legfőbb letéteményese volt. Róma e konfliktust alapvetően úgy oldotta meg, hogy a szomszédos barbár népek királyainak ajándékok révén megteremtette a római előkelők életmódjának feltételeit, a népek számára pedig a kereskedelem segítségével biztosította a birodalom javaihoz való hozzáférést. Sőt, ha szükséges volt, még a védelmet is megadták a szomszédoknak, így az alföldi szarmaták földjét a 4. század elején hatalmas sáncrendszerrel – a több mint 1200 kilométer hosszú Csörsz-árokkal – védték a veszedelmes germán szomszédaiktól. A hatalmas anyagi áldozatokat, az évszázados bölcs kapcsolatépítést azonban könnyen semmivé tehette egy-egy alkalmatlan és erőszakos tisztviselő, akinek meggondolatlan cselekedete borzalmas következményekkel járt Pannónia lakosaira. A 370-es évek elején Valentinianus császár modernizálta a pannoniai határ erődítményeit. E munkák során, 373-ban, a Duna túlpartján, a kvádok földjén is egy új erőd építésébe kezdtek. A kvádok kérték e jogtalan építkezés leállítását, amit Aequitus parancsnok azonnal meg is tett. E lépését azonban egy ellenfele arra használta ki, hogy megbuktassa őt, és helyére fiát ültesse, aki nem csak, hogy folytatta a nemzetközi konfliktust kiváltó erődépítést, de még a tárgyalásra érkező kvád királyt orvul meg is ölette. A joggal felháborodott kvádok gyilkolva, gyújtogatva törtek ezután Pannoniára, és csatlakoztak hozzájuk azok a szarmaták is, akiknek elvileg a biztonságát szolgálta volna a konfliktust kiváltó erődépítkezés. (Ennek a végül soha fel nem épülő erődnek a maradványai néhány esztendeje kerültek elő Göd határában.)
A római Pannonia már soha sem tudott talpra állni a megsértett önérzetű szomszédok pusztító támadása után: mire összeszedhette volna magát a római kormányzat, sokkal nagyobb veszedelem tűnt fel a láthatáron: a hunok Belső-Ázsiai népe, akik az Európában eddig ismeretlen terror-hadviselésükkel hihetetlen pánikot váltottak ki az általuk megtámadott keleti germánokban. A hunok elől menekülő germánokat és a hozzájuk csatlakozó szarmatákat nem tudta megállítani a római limes. A támadókat az is segítette, hogy sokan a birodalom lakói közül, akik áldozatai voltak a birodalmi közigazgatás visszaéléseinek – a korrupciónak, a nepotizmusnak, a hatalmasok önzésének és erőszakosságának – felszabadítóként üdvözölték a "szabad" barbárokat. A határ átszakadását már nem lehetett megállítani, de a birodalom fennmaradása érdekében Róma először hunokkal szövetkezett a germánok ellen, majd a germánokkal a hunok ellen. Róma így végül túlélte az 5. század első felének viharos invázióit, de a birodalom rendje és szerkezete olyan súlyosan károsodott, hogy – legalábbis nyugaton – soha többé nem lehetett újjáépíteni. Új korszak kezdődött Európában, amelyben már nem rendellenes működés és visszaélés volt a korrupció, a nepotizmus és az erőszak, hanem a rendszer lényege. Ezzel véget ért Róma békéje és a helyét az erőszak uralma, a folyamatos háborúk kaotikus kora váltotta fel: beköszöntött a középkor.
Bár a koraközépkorban is voltak királyok, akik római mintára falakkal, sáncokkal igyekeztek megvédeni országukat a hódító, vagy csak rabló szomszédaiktól (például a Gudfred dán király a jütlandi félszigetet leválasztó Danevirke sáncaival a terjeszkedő frankoktól, vagy az angolszász Offa, Mercia király Offa falával a walesi keltáktól), valójában a koraközépkor királyságai és birodalmai – a továbbélő Kelet-Római-Birodalom kivételével – egészen más szisztémán épültek fel mint az ókori Róma. Az uralkodóik nem helyhez kötött hivatalrendszerek segítségével kormányoztak, hanem az egyes országrészeket irányító családtagjaik: a hercegek, és az uralkodóhoz hűséges, és ezért kincsekkel és földbirtokokkal megjutalmazott harcos alattvalóik, a grófok segítségével. Alapvetően így volt ez a keleti típusú államok, például az avar birodalom esetében is, de ott a hatalom valószínűleg még kevésbé kötődött területekhez, és még inkább személyes jellegű hálózatokat jelentett. A hatalom megváltozott jellegének megfelelően megváltoztak a határok is: végképp elvesztették egzakt, vonalszerű jellegüket, és bizonytalan befolyási övezetekké váltak. Ezek a rómaiaknál sokkalta rugalmasabb határok nem álltak útjában a nagyobb népmozgásoknak sem.
A cikk folytatása az Arceologia - Altum Castrum Online portálon
Kapcsolódó cikkeink:
Gödnél bukott el a római birodalom?
Tyúkólak őrzik a császár emlékét