Egy sikeres honfoglalás tragédiája
A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Őstörténeti Munkacsoportja és a Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király múzeumának együttműködésével létrejövő tárlat bemutatja azokat a nagy sajtóvisszhangot kapott kutatási eredményeket, amelyek az utóbbi években átrajzolták a tudomány képét a magyarság honfoglalás előtti történelméről, és azokról az új kutatásokról, amelyek Visegrádon ki tudták mutatni a Karoling-koról az államalapítás koráig ívelő történelmi folyamatokat. Egy eddig jobbára ismeretlen kép rajzolódik ki e kutatások nyomán a magyar történelem sötét korának számító 8-10. századról, ami arra ösztönöz, hogy újragondoljuk mindazt, amit a magyar állam őstörténetéről évszázadok óta gondoltunk.
Nézz az ég felé
Isaac Asimovnak, a valaha élt egyik leghíresebb sci-fi írónak kevésbé közismert a tudományos ismeretterjesztő munkássága. Pedig ilyen könyvet is írt temérdeket, valamint esszéket, szintén ismeretterjesztő, gondolatébresztő témákban. Az egyik ilyen esszéje a Hold tragédiája, amelyben briliáns okfejtéssel vezet végig a Földet kísérő égitest látványától addig, hogy ez miért okozhatja hamarosan az emberiség bukását. Az eszmefuttatás fő vonulata az, hogy a minden nap az égbolt egyik szélén feltűnő, majd a másikon lebukó Hold elhitette az emberrel, hogy ő áll a teremtés középpontjában (geocentrikus világnézet), így az egyszerű szemlélő számára nehezebben érthető heliocentrikus világkép több évszázadot, de tán évezredet késett. A valódi tudományos vizsgálódást elítélte a dogmatikus uralkodó világnézet-vallás, így a világmindenség urainak képzelve magunkat pusztítjuk környezetünket, míg csak össze nem omlik civilizációnk.
De hogy jön mindez a honfoglaláshoz, illetve az azt megelőző és követő évszázad történelméhez? A párhuzam pedig nyilvánvaló: elegendő csak a Feszty-körkép honfoglalóinak nemes arcára, méltóságteljes testtartására vetnünk egy pillantást, vagy akár belelapozni egy közoktatásban használt tankönyvbe a korszak tárgyalásánál: bizony honfoglaló eleink félistenek voltak, körülöttük fordult a világ, s mi leszármazottak sem lehetünk kevésbé különbek, elvégre ugyanaz a vér munkál bennünk. Ahogy nekik joguk volt a Kárpát-medencére, úgy nekünk is jogunk van a tiszteletre minden nép részéről – s ha érdemmel kivívni nem is tudjuk, hát bömböljük, hogy jár nekünk.
Pedig a honfoglalás, azaz annak történelmi megítélése, dogmákba kövült képzelt nagyszerűsége a mi Holdunk.
Történetírásunk (-szemléletünk és -tanításunk) meglehetősen óvatos a magyar honfoglalást megelőző bő egy évszázad, valamint az államalapításig vezető évtizedek feltárása ügyében. Hiába a kutatási eredmények, még mindig Anonymus leírása a mérvadó egy csaknem üres Kárpát-medencéről, amelyet viszonylag könnyűszerrel vesznek birtokba a beözönlő magyarok. Ellenállásba alig ütköznek, ahol igen, ott népmesei leleménnyel győzedelmeskednek, sorra hányják kardélre ellenségeiket.
P. Mester aligha gondolhatta volna, hogy gestájának, ami saját korában inkább szépprózának számított, ilyen hosszú távú hatása lesz. Mintha a németek a Nibelung-éneket tekintették volna történelmi önazonosságuk forrásának – egy időben tekintették is, utoljára a náci Németországban, az ismert sikerrel.
De térjünk vissza a Gesta Hungarorumra, ami jól tükrözi a 1200 körüli évtizedek arisztokráciájának történelmi szemléletét. P. Mester idején a félig nyugat-európai (francia és spanyol) királyi udvart elözönlötték azok az előkelők, akik magukkal hozták saját hazájuk virágzó lovagi kultúráját, lovagregényeikkel, trubadúrdalaikkal, Nagy Károlyig visszanyúló eredetmítoszaikkal. Érthető, hogy a magyar arisztokráciában is felébredt az idény a dicső múltra, az ősök akár képzelt hőstetteinek megéneklésére. Ez az alapvetően ártalmatlan kis hiúság és P. Mester határtalan fantáziája soha sem élt hősök, sosemvolt csaták sokaságával népesítette be a Kárpát-Medencét. A történetírás számára azonban ez sokáig csak időzített bomba maradt, hiszen a 18 század közepéig alig olvasták. Sokkal hatásosabb volt Kézai Simon jó 80 évvel későbbi gesztája, amely egy fiatal, még csak egy-két nemzedék óta létező nemesi réteg eredetmítoszát kívánta megteremteni egy olyan korszakban, amikor a feudális anarchia elhatalmasodásával, ez a réteg egyre kiszolgáltatottabbá vált a bárók önkényével szemben. Kézai művét később több szerző folytatta és bővítette ki, míg a 14. századi Képes Krónikában kéziratos formában megőrződött és 15. századi nyomtatott kiadásokban széles körben el is terjedt, így soha sem merült feledésbe. Kézai művének legnagyobb hatású változata Thuróczi János Chronica Hungaroruma, amely Mátyás király támogatásával két nyomtatott kiadásban is megjelent! Ő már korának megfelelően átszabta a koncepciót. Szerepel benne a Kézai kora óta eltelt időszak története – megteremtve a hitelesség látszatát az egész műre –, az elején azonban ott volt Kézai alaposan felduzzasztotta a hun-ered, -azonosság mítoszát. Itt már valóban jogos örökségükként jutnak az ország birtokába magyarok, hiszen az interpretálásában egyazon nemzetről van szó. Nagy királlyal kezdi a történetet (Attila), s naggyal, Mátyással fejezi be.
Ugyan Thuróczi munkája kissé durva volt az udvar számára (Bonfinivel meg is írattak egy szofisztikáltabb, de nem kevésbé mesés változatot, amiben már az avarok is szerepeltek), a társadalmi hatása elsöprőnek bizonyult. A magyar középkor utolsó évtizedeiben járunk, ahol a kis- és középnemesség mind elkeseredettebben kereste és védte gyökereit, voltaképp a jelenét, a kiváltságait. Thuróczi remek pajzsot dobott nekik, a már akkor is évezredes hagyományt a jussra, hiszen egész a honfoglalókig eredeztethették nemzetségeiket.
A magyar nemesség hun hagyományainak világa minden bizonnyal csak közjáték lett volna, ha nem bomlik fel hamarosan a középkori magyar állam, ami kulturális értelemben még fénykorában is elmaradott volt a nyugat-európai államoktól. Mohács, az ország több részre szakadása pedig évszázadokra befagyasztotta a polgárosodást, így igény sem teremtődött meg másfajta történelemszemléletre. A török háborúk csaknem két évszázada alatt, és a török kiűzése idején is ez oda vezetett, hogy az országot modernizálni próbáló, így a nemesség féltve őrzött előjogait alaposan megnyirbáló Habsburg monarchiával szemben a magyar nemesség többsége még mindig a 16. század elejének hibernált, majd újra kiolvasztott szellemével igyekezett megérteni a világot, csak hogy ősi, és még ősibbnek gondolt, bár már régen értelmüket vesztett kiváltságait megőrizhesse. E cél érdekében sokan még azt sem érezték magas árnak, hogy a hazájukat megnyomorító Oszmán birodalommal paktáljanak. A 18. század folyamán, majd még a 19. században is, amikor már az Oszmánokhoz fűzött remények is messze elszálltak, végképp ez a kisnemesi szemlélet rögzült dogmaként a közgondolkodásban, már csak azért is, mert a Habsburgok egyéb téren meglévő fölényére már csak ezt az egy választ (vagyis az ősi nagyság illúziójának fenntartását) tudták adni. Trianon, a történelmi Magyarország területeinek elcsatolása pedig a kétségtelen sokkjával csak még inkább növelte a görcsös kapaszkodás igényét a múlt nagyságához. A mai kor magyarjai egy részének azonban már Attila öröksége sem elég, boszniai magyar piramisok, 30 ezer éves rovásírás, párthus-magyar Krisztus kell nekik. Ám a jelen nem lesz élhetőbbé a hamis múltól, a jövőt pedig egyenest kilátástalanná teszi. Pedig az, hogy miként és mitől volt sikeres a magyar állam a 9-10-től a 15. századig, jelenlegi ismereteink alapján is könnyen megfejthető.
A cikk folytatása az Archeologia - Altum Castrum Online portálon