Muszlimok, magyarok, muszlim magyarok
Hajdúböszörmény, Berekböszörmény – településnevek, amelyek a böszörmények emlékét őrzik. Ibn Yakub 10. század közepére vonatkozó megjegyzése a Kárpát-medencéből Prágába utazó muszlimokról. Abu Hamid arab utazó 12. század közepi beszámolója a Kárpát-medence muszlimjairól, sőt arról, hogy II. Géza király „szereti a muszlimokat”. Anonymus ötven évvel későbbi krónikája, amely azt írja, hogy a muszlimok Bular országából érkeztek Taksony uralma idején. Intelmek (I. István az idegenekről), törvények (I. Lászlótól kezdve), s magyar források a kálizokról, izmaelitákról, besenyőkről.
Van tehát adat a középkori muszlim közösségek jelenlétéről a magyar királyságban (még ha nem is sok). S akadnak leletek is, mint például az Orosháza határában feltárt Árpád-kori falu, amelynél az állatcsontok vizsgálata, illetve a korabeli szokásoktól eltérő temetkezések nem keresztény, hanem leginkább vélhetően muszlim lakosságra utalnak.
A muszlimok jelenléte tehát érzékelhető a középkori Magyarországon, legalábbis a 13. század végéig biztosan. Történetük megrajzolása egy cikk keretein belül túl nagy falat, s a források sem bőségesek, ám néhány tény rögzítésére, gondolat felvetésére mindenképpen elégségesek.
Honfoglalók, kalandozók
A magyar ősvallásként egyfajta sámánizmust, tengrizmust (Ég-isten hit) írnak le a kutatások, ám magáról a hitről, s az ahhoz kapcsolódó szertartásokról nincsenek pontos adatok, jobbára csak más népcsoportokkal kapcsolatos párhuzamok, analógiák alapján írhatók le következtetések. Ám tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság nem volt etnikailag egységes, így vélhetően hiba lenne, ha ezt a sokszínűséget nem feltételeznénk a hitvilágukról, az általuk gyakorolt vallásokról. A kalandozás-kori nyugati források pogányként írják le a hozzájuk betörő csapatokat, ami csupán annyit jelent valószínűleg, hogy a nyugatiak számára közismert vallásokat (kereszténység, judaizmus) nem gyakorolták. Az Ural vidéki őshazában, a népvándorlás során, sőt a Kárpát-medencei új hazájukban is, évszázadokon keresztül a sztyeppei népekkel kerültek intenzív kulturális kapcsolatba a magyarok. Ezek körében pedig éppen ebben az időszakban, a 9-10 századtól jelent meg, majd vált meghatározóvá a muszlim hit. A bevezetőben már idézett Ibrahim ibn Jakub al Israil, spanyol származású, arabul író zsidó kereskedő és utazó 955-56-ban Kijevből hazájába tartva leírta a prágai vásárt, ahová a „türkök országából (Magyarországról) muszlimok, zsidók és türk kereskedők jöttek”, hogy áruikért rabszolgákat, ónt és prémeket cseréljenek. Az írás érdekessége, hogy külön említ türköket, vagyis magyarokat is.
A muszlim hitet természetesen nem a honfoglalók többsége, s nem a vezető rétege vallotta, ám vélhetően igaz az a megállapítás, hogy a Kárpát-medencébe a honfoglaló magyarsággal (vagy azt követően) érkezett csoportok közt voltak muszlim hitűek is. A tudományos élet képviselői közül László Gyula ment legtovább, amikor azt írta, hogy „Árpád magyarjai és lovas előkelői … iszlám műveltséget hoztak magukkal”. Ha ez így nyilván túlzás is, de, hogy legkésőbb a 10 században megjelentek muszlim csoportok a magyarok között, az a középkori magyar hagyományban is megőrződött: Anonymus krónikájában Taksony (Géza fejedelem apja és elődje) uralma idejére teszi a beköltözésüket. Ha az adata pontatlan is, annyit mindenesetre elárul, hogy 400 évvel a honfoglalás után a krónikaíró látóterében volt a muszlimok múltja, hiszen úgy érezte, hogy le kell jegyeznie ezt.
Türelmesek és türelmesebbek
Bár a keresztény – muszlim ellentétet közhelyként kezeljük, a „békés egymás mellett élés” csak fokozatosan került mind mélyülő válságba. Ennek az oka elsősorban a mainál sokkal pragmatikusabb középkori gondolkodás volt: egy-egy új népcsoport megtelepedését általában nem megakadályozni, hanem ösztönözni igyekeztek. A középkor is vallotta, hogy legfőbb érték az ember, bárt ez nem valamiféle humanista, hanem sokkal inkább anyagias megfontolásból tette. A föld csak akkor ért valamit, ha volt aki megművelje, aki pedig értett valamilyen mesterséghez, vagy például tudott számolni az különleges értéknek számított. A középkor "gazdasági menekültjeinek" speciális szaktudását úgy igyekeztek megőrizni befogadóik, hogy kulturális különállásukat kiváltságjogokkal bástyázták körül. A feladatköreiket pontosan meghatározták, s aztán a közösségek többnyire a saját belső szabályaik szerint működhettek, intézhették a tagjaik közti ügyeket. Éppen a feladatok jövőbeli ellátása miatt a közösség elsorvasztása, erőszakos megtérítése és beolvasztása a társadalomba voltaképpen senkinek sem volt érdeke.
Az iszlámmal, bár valódi hódító vallásként indult már a 7. században, kezdetben nem voltak kibékíthetetlenek az ellentétek. Természetesen Bizáncot megrázta a határain születő világbirodalom (ami rövidesen egymással is marakodó részekre hullott) születése, s a kereszténység számára jó 700 évre elveszett az Ibériai-félsziget is (legalábbis annak egésze). Ám az ezeken a helyszíneken zajló csaták nem a vallás-, hanem a territórium miatt vívott háborúk voltak. A Hispániát visszafoglaló harcokat kezdetben nem a kereszt magasztos eszméjéért vívták, a keresztény harcosok inkább a muszlimok belső hatalmi harcaiba avatkoztak be. A jeruzsálemi zarándoklatok a muszlim hódítás után tovább folytatódhattak, sőt a város a muszlimok egyik legszentebb helye is lett (kezdetben, Jeruzsálem felé imádkoztak, majd éppen a belső ellentétek miatt Mekka és Medina szintjére emelték és itt ki lehetett váltani a mekkai zarándoklatot). A városban a szent helyeket a keresztények viszonylag zavartalanul látogathatták, egészen a 11. század elejéig, amikor az egyiptomi Fátimida-dinasztia elfoglalta Szíriát és Palesztinát, majd Al-Hakim megtiltotta a keresztények zarándoklatát, s leromboltatta a Szent Sír-templomot. Hosszú távon ez az addig példátlan ellenséges viselkedés ágyazott meg a keresztes háborúknak.
Kultúrák határán
Bár a magyar királyság magja egyértelműen Róma, vagyis a nyugati kereszténység táborába tartozott már hivatalos megalapítása előtt évtizedekkel, a Kárpát-medence egy része bizánci érdekszféraként valószínűleg ingatag területnek számított egy ideig. István a pogány alföldi területek mellett csak a nyugati keresztény hagyományokat őrző egykori Karoling-pannóniai, vagyis dunántúli és északnyugati, korábbi morva területekre alapította királyságát, az ország délkeleti, vallási szempontból Bizánchoz kötődő részét csak később vonta a hatalma alá. A Gyula, majd Ajtony felett aratott győzelmek után lehetett csak a teljes Kárpát-medencére megszervezni az érsekségek rendszerét. Az ortodox hit azonban tovább élt és gyarapodott a 11. század folyamán, Vazul leszármazottai ugyanis élénk kapcsolatba kerültek a kijevi nagyfejedelemséggel, a későbbi I. András feleségét, Anasztáziát is innen hozta. A bizánci rítus továbbélését, virágzását ortodox kolostorok sora bizonyítja.
Az alapvetően keresztény, de mindkét (katolikus és ortodox) rítust támogató országban természetesen létezett a judaizmus és a muszlim hit is. Ezek elkülönülő, jól körülírható csoportok lehettek. A muszlim hitet vallók, akiket a forrásokban többnyire izmaelitaként, kálizként említenek, a kereskedésen túl többnyire vámszedéssel, majd pénzveréssel, valamint katonáskodással, határvédelemmel foglalkoztak. Az első ismert törvényi említésük 1092-ből való, amikor a szabolcsi zsinat határozata a kereskedőket kifejezetten az izmaelitákkal azonosította és bár kikeresztelkedésüket, és ezáltal asszimilációjukat támogatta, de ha mégis visszatértek eredeti hitükhöz, annak szankciója csak annyi volt, hogy vissza kellett térniük elkülönült életmódjukhoz is: „A kereskedőket, akiket izmaelitáknak neveznek, ha kiderül róluk, hogy megkeresztelkedésük után visszatértek a körülmetélésen alapuló régi törvényükhöz, lakhelyeikről elkülönítve, más falvakba telepítsék át. Azok pedig, akik a vizsgálat során ártatlanoknak bizonyulnak, saját lakhelyükön maradjanak.” László korában tehát nem volt szó erőszakos térítő tevékenységről a körükben.