Szentség és emancipáció: magyar királylányok
Hamarosan átadják Sárospatakon a Szent Erzsébet házban a város néhány középkori emlékét bemutató kőtár-kiállítást. A 20. század elején emelt épület azon a területen fekszik, ahol a hit szerint a királyi udvarház állt, amelyben Gertrúd királyné életet adott a legismertebb magyar szentnek, Erzsébetnek.
Szent Erzsébet és Sárospatak között tudományos érvekkel nemigen lehet biztos kapcsolatot találni, ám Erzsébet személye a középkor intellektuális szempontból egyik legpezsgőbb, legmozgalmasabb korszakát idézi meg. A 13. században gyökeresen megváltozott ugyanis a nők (persze csak a kisebbségük) helyzete a közgondolkodásban, még ha ezt a változást dekódolni is kell a kereszténység mindent átszövő hitéből, gondolkodásmódjából. A század az Árpád-házi királylányok nagy korszaka lett: Szent Erzsébet, Prágai Szent Ágnes, Szent Kinga, valamint részben Szent Margit és Boldog Jolánta évszázada ez. Az Árpád-házi királylányok elsőként említett hármasa egy korai, ám hatalmas jelentőségű női emancipáció felvillanása, epizódja volt, amely persze beleágyazódott korszakot formáló skolasztika és misztika világába.
Ha a három nagy szent Árpád-házi királylány valódi pozicionálására törekszünk koruk társadalmában, vélhetően a kereszténység korai évszázadaihoz, a 3-4. század fordulójához, az első (Jézushoz közvetlenül nem kötődő), még részben a mártírirodalomba tartozó női szentekhez kell visszatérnünk, akik szenvedéstörténetüket kifejezetten nőként élték meg. A válogatott kínzások, majd a megdicsőülés leírásában, amelyeket persze férfiak jegyeztek le, ha erotikus képzelgésnek nem is leljük szó szerint lejegyzett nyomát (bár ritka, hogy ruhátlanul ne kötnék ki őket valahová), de a nőiségük varázsát mindenképp megörökítik. Antiochiai Szent Margit, Szent Borbála, Római Szent Ágnes, vagy egy kicsit korábban Alexandriai Szent Aurélia, mintegy átmenetként a vértanú és a szent között, leplezetlen női mivoltával, szépségével, kívánatosságával tűnik ki, s a mártíromsághoz vezető eseménysor kiváltó oka legalább annyira ez a női vonzerő, mint a keresztény hit vállalása.
Mivel a szentek nőiségének részletes elemzésére aligha vállalkozhatunk, érdemes hát időben ugornunk egy nagyot, már csak azért is, mert a kora középkor, legalábbis a ma érzékelhető felszínen sokkalta aszexuálisabb volt. A férfi szerzetesi közösségek mellett természetesen létrejöttek női közösségek is, azonban hol voltak már a boldog mártíridőket idéző kívánatos hajadonok! A szerzetes az szerzetes, mindegy, hogy mi van a csuha alatt. Jézus anyja, Mária természetesen ebben a korszakban is foglalkoztatta a fantáziát (kezdetben jobbára Bizáncban, amelynek a társadalma még hosszan őrizte az antik gyökerű nőtiszteletet), ám női mivoltát jobbára az anyaságon át közelítették meg. Alakját igazán plasztikussá Clairvaux-i Szent Bernát tette prédikációiban a 12. században, ötvözve benne a nő két csodáját, a szüzességet és az anyaságot. Azonban az ugyancsak nagy hatású Bernáttal megesett egyik csoda, amikor imái hatására megelevenedett Mária szobra és Bernát megkóstolta a kebléből származó anyatejet, azt mutatja, hogy tudat alatt a szüzességen és az anyaságon kívül komplexebb látomások is foglalkoztatták a ciszterci apátot éppúgy, mint a korszak misztikáját.
Túlságosan messzemenő, pszichoanalitikai ihletésű következtetéseket persze nem érdemes ebből levonni, hiszen korunk náluknál sokkalta érzékenyebben ítéli meg a testiséget: a középkor embere kevésbé volt prűd, a lakásviszonyok (legtöbb estben közös hálóterek) miatt még a viszonylag előkelő származásúak számára is gyakori vizuális tapasztalat, így természetes lehetett akár a nemi érintkezés is – mai fogalmaink szerint már viszonylag fiatal korban is. A külön hálószobák, s vele a prüdéria luxusa csak a megerősödő polgárság korának kiváltsága lett és csupán a 16. századtól, az ellenreformációval kezdte átitatni a kultúrát.
Az egyházi nőideál változásával párhuzamosan, sőt azt kissé megelőzve változott a világi nőkép is. Roland lovag még a kardjával, Durendallal tartott fenn bensőséges kapcsolatot – ahogyan több ország kora-középkori, pre-lovagi kultúrájának is meghatározó eleme egy-egy kard mítosza –, a 12. századtól azonban mind lényegibb elemmé válik a nőtisztelet. A klasszikus lovagi kultúra ezen elemére nyilván nagy hatással volt a Mária-kultusz, ám joggal feltételezhetjük, hogy kölcsönösen is erősítették egymást. A korábbi csupán harcoló lovagok helyére komplexebb (ám persze még mindig kissé sematikus) ideálok léptek, s megjelent az imádott nő alakja, ráadásul többnyire a vágy vegytisztán lelki, emocionális tárgyaként.
Krisztussal a koporsóban, önálló nők klubja: a kétrészes cikk az Archeologia - Altum Castrum Online portálon