Emberáldozatok a Baradla-barlangban?
„A Baradla-barlang egyike a legrégebb óta ismert régészeti lelőhelyeinknek, kutatása bő másfél évszázados múltra tekint vissza. Sajnálatos módon ugyanakkor a régészet ma is adós egy modern szakirodalmi összefoglalással róla. Noha kitűnő kutatók sora foglalkozott a barlang korai történelmével, a ténylegesen egységes kutatás hiánya rányomta a bélyeget a leletek és a dokumentációk sorsára. A Baradla hatalmas mennyiségű leletanyaga az évtizedek alatt egyrészt folyamatosan pusztult (ha nem is mindig rossz szándékból), másrészt a szakemberek által feltárt, kikerülő leletek sorsa sem volt feltétlenül biztosított. Nehéz megbecsülni, hogy a lelőhely eredeti objektum és leletmennyiségének mekkora része maradt ránk a 21. század elejére, de becslésem szerint ez a szám közelebb lehet a tíz százalékhoz, mint a húszhoz” – kezdi Rezi Kató Gábor egy szakfolyóiratban megjelenő tanulmányában.
A mai ismeretek, kutatási eredmények tükrében arra a megállapításra juthatunk, hogy a köztudatba beépülő – gyakran csak feltételezéseken alapuló – toposzok mellett a legtöbb fontos kérdés a mai napig megválaszolatlan maradt a Baradla korai történelméről. A Baradla régészeti anyagairól a szakirodalomban megjelent közlések jelentős része elavult, hiányos, ellentmondásos, vagy éppen hibás. Ugyanekkor a leletek és objektumok pusztulása mellett feledésbe merültek korábban ismert, elsőrendű információk. Szerencsére elmondhatjuk: még mindig fantasztikusan nagy számban állnak rendelkezésre a barlangon belül új régészeti források, amelyeket a modern analitikai vizsgálatokkal ötvözve talán válaszokat lehet adni az eddig megválaszolatlan kérdésekre.
Egy teljes szakirodalmi áttekintés ismeretében is nehezen fogalmazható meg az a tudásanyag, amit a Baradla egyik legfontosabb periódusáról, az újkőkorról kiderített a kutatás. A kerámia leletek alapján hiátus nélküli, több száz éven át tartó, folyamatos humán tevékenység igazolható ezen időszakban a barlangban és előterében. Településtörténeti szempontból a barlangszáj előtt folytatott feltárásokból van a legbővebb információnk – a bükki kultúra háza(i), kemencéi, tűzhelyei és temetkezései egy „szokásos” nyílt színi telepre utalnak. A szórványos információkból – a megsemmisített igen nagy mennyiségű objektum alapján – egy jelentősebb település meglétét feltételezhetjük, amelynek élettartamáról azonban nincs ismeretünk.
A kutatás egyik gyakran evidenciaként kezelt felvetése az őskori „élettér” vagyis telepszerű funkció megléte a barlangon belül. Ez a feltételezés azonban olyan alapokra épül, amelyek erősen kétségesek. Talán a legismertebb kiindulási pont ebben a tárgykörben Gallus Sándor 1937-es, a Denevér-ágban végzett ásatásának eredménye. A gazdag bükki leletanyag mellett Gallus ezen a helyen igen sűrűn egymás mellett lévő cölöpnyomokat talált, kövekkel és tűzhelyekkel. A feltárásból Banner János professzor közlése szerint két patkó alakú „ház” is rekonstruálható volt a barlangon belül . Banner szerint a feltételezett építmény a tűzhelyeket védhette a lecsöpögő víztől. Sajnos ennek a feltárásnak a dokumentációja szinte teljesen eltűnt. A nyomok rekonstrukciós elképzelésének nehéz logikus magyarázatot találni: ugyanis a barlangban nincs eső és szél, teljesen felesleges ezek ellen védekezni.
Akadt olyan felfedezés is, amely eddig nem kapott kellő figyelmet. Jakucs László geológus 1953-63 között a Baradla igazgatója volt, és maga is sok esetben szolgált adatokkal a régészeknek közvetlen tapasztalataival. Ezek egy része a mai napig vitatott hitelességű. 1962-ben megjelent könyvében részletesen beszámolt egy felfedezésről, amelyet később a helyszínelő múzeumi szakemberek is rögzítettek jelentésükben, de mind a mai napig különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki a kutatás. Nevezetesen- egy kisméretű, természetes cseppkő-üregben állítólag két gyermek csontváztöredékei, bronznyomok és egy bizonytalan "cseppkőből esztergált" tárgy került elő. a medencét egy nagyobb, letört cseppkődarabbal fedték le. Rezi Kató Gábor munkatársaival a 2002-ben végzett dokumentációs munkák során a barlang úgynevezett Hangversenytermében, a magasabban fekvő, cseppköves részen egy cseppkőmedencében szabadon lévő, bolygatott gyermek vázának maradványait találta meg egy díszítetlen, de neolit korú tál töredékeivel. 2015-ben az ELTE BTK Régészeti Intézetének kollégái, a fémkutatói munkájuk során a Róka-ágban fedeztek fel egy kőtömbök közötti résben, másfél méter mélységben egy emberi koponyát és vázcsontokat. A maradványok mellett egy tenyérnyi, bordadíszes újkőkori kerámia darab is hevert. Csak a későbbi vizsgálódások során derült ki, hogy ugyanez a cseppkő formáció egy kicsit feljebbi részében egy másik, újszülött halottat is rejt, szintén egy kis cseppkő medencében. Jelen pillanatban tehát legalább öt csecsemő vagy fiatal gyermek, hasonló körülmények között elhelyezett vázát tarthatjuk számon, melyeket a gyér leletek ellenére a neolitikum időszakához köthetők. A testek elhelyezése azonos módon történt: cseppkő medencében, minimális melléklettel vagy nélküle, (föld vagy kő) takarás nélkül, de az is elképzelhető, hogy már lebomlott állapotban helyezték el a halottat.
Voltak a barlangban más furcsa emberi maradványok is: Márton Lajos és Kadić Ottokár 1910-es ásatásának leírása ugyan bizonyos fokig szintén feledésbe merült, azonban ők túlságosan jó szakemberek voltak ahhoz, hogy megfigyeléseiket mellőzhessük: „A csontanyagnak legalább ötven százaléka emberi csont. Az emberi csontvázakat a Folyosóban találtuk alig fél méter mélységben. Egy-egy csontvázból csak egyes csontokat találtunk s ezeknek is jó része már el volt málva. A koponyákból egyetlenegy teljes példányt sem találtunk, mindenütt csak fogyatékos töredékek kerültek ki. Az emberi csontok kiemelését a legnagyobb elővigyázattal végeztük s Márton Lajos dr. barátommal arról győződtünk meg, hogy ezek sem zsugorodott, sem kinyújtott, hanem össze-visszahányt helyzetben feküdtek. Érdekes, hogy az emberi csontok a többi emlőscsonttal együtt, szálban levő tűzhelyekben találtattak, melyek a felásott terület egész vonalán sehol sem voltak megbolygatva. Mindezekből az következik, hogy a szóban forgó csontvázak nem voltak eltemetve, hanem más valamely úton kerültek a többi konyhahulladékkal a tűzhelyekbe. Nincs kizárva, hogy itt kannibálizmussal állunk szemben: ez a föltevés azonban még további bizonyítékra szorul.” . Az előkerült embertani anyag feldolgozását a szintén jó nevű antropológus, régész Hillebrand Jenő végezte. Hasonló megállapításokra jutott mint Kadić – szerinte a tűzhely körül előkerülő embercsontokon eszköznyomok láthatóak, illetve figyelemre méltónak találta a fiatal egyedek nagy számát.
A barlangon belüli leletek és objektumok arra utalnak, hogy a belső tér nem profán cselekmények helyszíne volt, azt a mindennapi élettől eltérő funkciókkal ruházták fel. A barlangban számos, sokszor megújított tüzelőhely található, igen gazdag kerámia anyaggal. A feltárások alapján feltételezhető, hogy a tüzelőhelyek egy részéhez emberi csontok is köthetőek, melyek nagy számban fiatal egyedek maradványai voltak.
Mindezek alapján Rezi Kató Gábor úgy véli, hogy a Baradlában az újkőkor folyamán hosszú időszakon keresztül – a barlang csaknem az egész bejárható területén – jól meghatározott, azonos forma szerinti rituális cselekmények zajlottak, azaz a barlang belseje rituális térként funkcionált, elkülönülve a profán tértől. A barlangban megfigyelt „lakó objektumok” szerepe is értelmezhetővé válik, ha azokat ebben a szakrális térben értelmezzük, azaz nem funkcionális szerepet tulajdonítunk nekik. A rituális térben a profán tárgyak már szakrális presztízst és értelmet nyernek. Az itt gyakorolt rítusok formája, folyamata jelenlegi ismereteink alapján jelenleg nem rekonstruálható, de minden lehetőség adott arra, hogy további kutatásokkal – alapvetően a korábbi leletek és eredmények felülvizsgálatával és modern természettudományos módszerekkel – információkat szerezzünk a kőkori emberek minden- és ünnepnapjairól.
Kapcsolódó cikkünk:
Megfejtik a Baradlába temetettek DNS-ét