Így találták ki a busójárást
Idén február 4-én kezdődik a busójárás, a leghíresebb farsanghoz kötődő magyarországi néphagyomány, amely 2009 őszén felkerült az UNESCO Emberiség Szellemi Kulturális Örökség listájára is. Bár a téltemető rendezvényt a közvélemény általában török-korinak tartja, csupán néhány eleme ősi, a most ismert koreográfiája csupán néhány évtizede alakult ki.
Valójában a mohácsi busók első írásos említése is csak a 18. század végéről való: a pécsi püspökségen őrzött iratban meglehetősen elítélően nyilatkozik a szerző a pogánysággal kacérkodó, bor- és pálinkagőzös mulatságról. Az 1783-as Canonica Visitacio felszólította a település vezetését, hogy vessen véget a botrányos szokásnak, amelyben ekkor még feltehetően a nők is részt vettek. A 19. században ugyan még átvonultak egymáshoz „családlátogatásra” a busójelmezbe öltözött sokácok a pokládé, vagy poklada (vagyis átváltozás) rituáléjának részeként, ám a század végére a polgárosodással, a nemzeti jegyek csökkenésével szinte eltűnt a térségben korábban jellemző népszokás. Korábban például Baján is ismert volt ilyen téltemető szertartás, azonban ott soha nem élesztették újjá.
Mohácson azonban maga a városvezetés igyekezett támogatni a pokládét már az 1910-es évektől. Nem teljesen önzetlenül, hiszen az ünnepség már akkor is utazókat vonzott a városba, akik a „megszelídített” megszámozott busók vonulását nézhették meg, ám igazán országos hírűvé csak az 1950-es években vált. Ekkor próbálták modernizálni a rituálét, ám a sokác gyökerű busók elutasították a pécsi színház segítségét, amelynek rendezői új koreográfiát próbáltak bevezetni. Ekkortájt született meg azonban a ma ismert neve Mándoki László néprajzkutató muzeológusnak hála. Az ötvenes évek végétől már a televízió is beszámolt a busókról. Lényegi változást egy 1955-ös forgatás hozott, amikor a dokumentumfilm rendezője egyenetlen színvonalúnak tartotta a résztvevők saját maguk faragta maszkjait, ezért néhány ügyesebb faragóval készíttette el valamennyi résztvevő maszkját.
A cikket a képek alatt folytatjuk!
Az álarcfaragó mesterek megjelenése egységesítette tehát a klasszikus busójelmezt, ám azért maradt változatosság a maszkok világában. Még divatok is voltak, például az élénkpiros ördögfejek, vagy a majommaszkok, amelyek viszonylag gyorsan eltűntek a süllyesztőben. A maszk egyébként – bár meglehetősen költséges darabja a felszerelésnek – a fogyóeszközök közé tartozik, a tehetősebbek évről évre váltják. A legkorábbi ismert maszk is körülbelül száz éves lehet: csak nyomokban hasonlít a ma általánosan használt darabokra, vastagabb és a faragása is ügyetlenebb. Az elmúlt évtizedekben egyébként igyekeztek minél vékonyabb, ezzel együtt könnyebb álarcokat faragni, hiszen a hosszú viselése meglehetősen megerőltető, a kis szemnyílások miatt pedig csőlátásos tüneteket észlel a viselő (részben ezt igyekeznek enyhíteni a pálinkafogyasztással). A korábban tradicionálisan festékként használt állatvért többnyire klasszikus festék, vagy a kettő elegye váltotta fel.
A busójárás Mohács legnagyobb turisztikai eseménye, amely évről évre látogatók tízezreit vonzza a városba. Mostanság a különböző busócsoportok keretein belül ezernél is többen vonulnak. A sok ember természetesen felborítja a város szokott életét, ám a téltemető rendezvény kibővítésére, több hétre hizlalására aligha kerülhet sor. A hagyomány egész évben való megjelenítésére a 2013-ban megnyitott Busóudvar szolgál, ami tárgyakkal, filmvetítéssel és enteriőrökkel (például a húshagyó keddi máglya másával is) igyekszik a hagyományt ápolni és bemutatni.