Entz Géza: Meg kell teremteni az örökségipart!
- No azért nem csak ez van. Gondoljunk csak a fehérvárcsurgói kastélyra, amelynek a felújítása jövő tavasszal fejeződik be. De valóban elég nagy a csend, pedig roppant fontos volna, hogy az örökségvédelem a köztudat részévé váljon. Szándékosan nem a műemlékekről beszélek, hiszen az egy jogi kategória, az épített örökség pedig ennél sokkal nagyobb halmaz. Értékes lehet még valami attól, hogy nem védték le. El kellene érni, hogy az emberek és persze a tulajdonosok értékként tekintsenek ezekre, az állagmegóvásnál, felújításnál meghallgassák a jó tanácsokat. Persze ehhez jó tanácsok is kellenének. Az pedig az állam felelőssége, hogy legyenek. Más szavakkal intézményesen, ingyenes szolgáltatás formájában biztosítani kell a megfelelő szakmai tanácsadás feltételeit.
- A jó tanácsok mellett talán az sem ártana, ha az állam segítené valahogy azokat, akik egy védett épületet gondoznak. Tervek, számítások születtek az elmúlt években arról, hogy például egy nyugati mintájú adó-visszatérítés műemléki beruházás esetén nem hogy pénzt nem vinne el az államkasszából, de a foglalkoztatás miatt többlet bevételt is hozhatna. Nem mellékesen pedig felújítanának jó néhány düledező műemléket is...
- Sőt, ismét kialakulna a minőségi szakmunka megbecsülése. Hiszen ezeknél a felújításoknál nem csupán az anyaghasználat esetében kell sokszor a jobb minőségűt választani, de vannak olyan munkafolyamatok is, amelyek az átlagosnál sokkal nagyobb felkészültséget, a „mester kezét” igénylik. A kormányzat prioritásként kezeli a foglalkoztatás fejlesztését, ezért én reménykedem. Mert valóban, ebben a kérdésben is előrébb kell lépni. Ami szerintem mérték- és mintaadó volna, az a bajorországi, vagy svájci állapotok, a maguk támogatási rendszerével és társadalmi beágyazódottságukkal. Ők már régen túl vannak már azon, hogy a befektetői érdekeket és az örökség gondozásához fűződő közérdeket lépten-nyomon szembeállítsák egymással.
- Könnyű nekik, ők már kétszáz éve locsolják és nyírják azt a bizonyos füvet.
- A kommunizmus évtizedei Magyarországon elsöpörték a korábbi tulajdonosi szerkezetet. Márpedig ha nincs tulajdonos, igazi gazda, akkor az egyes műemlékek, épített emlékek is jövőtlenek. Új tulajdonosi struktúrára van szükség, a gazdaszellem felélesztésére.
- Ön szerint a magyarországi műemlékek mekkora része van veszélyben?
- A veszélyeztetettség nem azonos mértékű. Az egyedi, ritka, mindenki számára értéket képviselő emlékek nyilván nincsenek olyan nagy veszélyben. Nagy gondok vannak azonban a 19. és a 20. század épített örökségével...
- … az utóbbit szinte még fel sem mérték teljes egészében a szakemberek...
- Valóban, úgy tűnhet el a föld színéről, különösen a 20. század második felében épített emlékek egy része, hogy még megismerni sem volt mód őket. De gondoljon csak Budapest eklektikus, 19. század végén épült belvárosára, amely nem csupán elemenként, vagyis az egyes házak miatt képvisel értéket, hanem az összessége okán is. Attól tartok, hogy ha a jelenlegi tendenciában folytatódik az épített örökség egyes elemeinek „lemorzsolódása”, akkor legfeljebb három évtizedünk van, mert ezalatt eltűnik az épített értékek akkora része, hogy a kár jóvátehetetlen lesz.
- Rémisztő előrejelzés. Mit kellene tenni?
- Nagyon fontos a gazdaszellem erősítése. Ha megnézi, az elmúlt években is azok a műemlékek voltak, ha úgy tetszik, sikeresek, amelyeknél valódi tulajdonos, az épülethez ragaszkodó, azt szerető ember, vagy csoport tevékenykedett. Nagyon fontos a funkció is. Az épített örökségünk úgy született, hogy a múltban egyre másra építettek olyan épületeket, amelyekre valamiért szükség volt. Naivitás azt hinnünk, hogy ha funkció nélkül felújítunk egy régi épületet, azt megmentjük. De visszakanyarodva Budapest belvárosára: elfogadhatatlan, hogy a főváros arculatát bármelyik kerület is önkényesen megváltoztathassa. Egységes fővárosi koncepcióra van szükség, különben belátható időn belül komoly károkat fog szenvedni. Az eddig szerzett sebek máris nagyon súlyosak.
- Csakhogy erre azt szokták mondani, hogy no igen, de a befektetők...
- Az örökségvédelem nem befektetésellenes, sőt. A befektetőt lehet terelni, olyan környezetet alakítva ki a számára, amelyben megtalálja a maga profitját és a társadalom hosszú távú érdekeit szolgálja. Mert az örökség csorbulása nem csak azt jelenti, hogy na bumm, néhány épülettel kevesebb marad. Azért fontos ezeknek a megőrzése, mert ez a mi identitásunk. Ha elveszítjük, kicsit magunkat is elveszítjük. De visszakanyarodva a befektetésre: ez az ágazat, amit nevezhetünk akár örökségiparnak is, jól szabályozott körülmények között nem viszi, hanem hozza a pénzt. Az örökségvédelmi beruházások munkahelyeket, az életükkel elégedett embereket teremtenek. Fellendítik a környéken az egyéb beruházásokat. Egységként kell szemlélni, hogy mit hoz a konyhára. Ennek a gondolatsornak, logikai láncnak az elfogadtatását pedig haladéktalanul el kell kezdeni.
- A beszélgetésünk elején említette az állam felelősségét. Ha megnézzük az állami tulajdonú műemlékeket, az állapotukat tekintve meglehetősen vegyes a kép.
- Ezen változtatni kell, hiszen ha az állam rossz gazda, milyen jogon ösztökéljük az egyéb tulajdonosokat? Tehát az örökségipari szempontok figyelembe vételével szükség van az állami tulajdonú műemlékek állapotának rendezésére. Példát kell mutatni ezekkel. Egyúttal szükség van az intézményrendszer átalakítására. Polgárbarát örökségvédelem kell, amely képes arra, hogy a szigorú szakmai szempontokat közérthetően továbbítsa a társadalom felé. Hozzáteszem, ez jórészt nem pénz kérdése. A többi között a jogi környezetet kell örökségbarát módon átalakítani, illetve megváltoztatni a pályázati rendszer technokrata, posztkommunista szemléletét. Hiszen a jelenlegi pályázatoknál gyakran a gombhoz varrjuk a kabátot, ami sok esetben a műemlék számára káros. Meg kell szüntetni a műemlékvédelem elszigeteltségét, hiszen a tárgya, vagyis maga az épített emlék és annak gondozása része a tudománypolitikának, az oktatáspolitikának, a foglalkoztatáspolitikának is.