Így pusztítsd a műemléked!
Kezdjük is rögvest a frontvonalban, ha úgy tetszik a lövészárokban. Itt harcolnak azok, akik tulajdonosként, kezelőként kapcsolatban vannak fizikálisan az épített örökséggel. Igaz, hatásuk többnyire csak egy-egy objektumra terjed ki, ám ez nem szabad, hogy kedvüket szegje. Mit sem érnének akár a legjobb haditervek, ha a gyalogok a szuronyrohamnál megfutamodnának! Ennek szellemében mindenkinek meg kell vívnia a maga csatáját és sok kicsi győzelem sokra megy.
A frontvonalban a legfőbb fizikális fegyverünk a víz. Bár az avatatlanok számára szánalmasan enyhe hatásúnak tűnhet, azonban értő kezekben pusztító, még ha nem is azonnali hatású fegyver. Így a használóinak kitartónak kell lenniük: bizony legtöbbször évekbe telik, mire célt érünk vele. Igaz, cserébe a hatása holtbiztos.
Érdemes kültéri plasztikákon, védelemre ítéltetett szobrokon ismerkedni lehetőségeinkkel. Az alap, hogy télire semmiképp sem szabad beburkolni ezeket! A mostani kemény hideg sajnos nem ideális: a legjobb az enyhe tél, amikor a rájuk esett csapadék nappal felolvad, éjszakára megfagy, ami olyan, mintha szorgos kis manók dolgoznának vésőjükkel minden nap a felületen és a kő mélyebb rétegeiben, hiszen a beszivárgó víz megfagyva szétfeszíti az anyagot. Kellő kitartással, évek megfeszített semmittevésével leradírozhatjuk az arcvonásokat, az apró díszítéseket, míg csak egy porózus, formátlanodó kőtömböt nem kapunk, amelyről már akár nagyobb darabok, végtagok is letörhetnek. A gondatlan gazdák által általánosan használt módszer, megnyugtató, hogy világnézetre való tekintet nélkül sokan élnek vele: ugyanúgy pusztítja Nepomuki Szent Jánost, vagy akár a Szentháromságot egyházfi és ateista. A kísérletező kedvűek kipróbálhatják, hogy leburkolják ugyan a szobrot, de csurom nedvesen – kis szerencsével mohásodni kezd, ami felemelő érzés, a teremtés misztériuma, hiszen új élet sarjad a holt anyagon.
Az épületeknél szintén a víz lesz a fő szövetségesünk. Természetesen itt is pusztul spontán a felület, azonban a vízszintes részekről hamar elillan a külső nedvesség. Stratégiai gondolkodásra van tehát szükségünk, új irányokra, ahol az anyag mélyebb rétegei felé törhetünk. A legfontosabb, hogy az állandó lábazati vizesedésről gondoskodjunk, így a nedvesség akár embermagasságban is felszivároghat a falba. A lábazati szigetelés, a vízelvezetés szigorúan kerülendő! Hasonlóképpen eredményesek lehetünk, ha felülről áztatjuk az épületet: legtöbbször néhány cserép hiánya is elegendő. Ha mégis jól rakták volna fel őket, némi akrobatikus képesség birtokában magunk is előidézhetünk cseréphiányt. Ennek a módszernek az előnye, hogy a tetőszerkezetre is csapást mérhetünk, ha jó helyen áztatunk. Eredményes működésünk esetén a belső terek is nedvesednek, megjelenik a penész, elválik a vakolat, rajta a falfestés. Szintén hatásos az ereszek, vízelvezető csatornák folyamatos karban nem tartása.
A vizet egyébként ötletszerűen, kreatívan is felhasználhatjuk, mint a műemlékvédelem dokumentációja eláztatásánál a Táncsics utcai egykori székházban – ez már a művészi szint, egy ismeretlen, szerényen a háttérben megbúvó zseni kivételes alkotása. Mintha nem tudnánk, ki festette Mona Lisát, csak megbűvölve bámulnánk titokzatos mosolyát.
A biológiai hadviselés éteri magassága, ha valamilyen jó kis parazitát, például könnyező gomba fertőzést be tudunk szerezni. Egy ilyen lépéssel végképp magunk mellé állítjuk a szerencsét, hiszen a mentesítés roppant költséges, s a lesújtott gazda szerepében tetszelegve átadhatjuk a végső enyészetnek az épületet. Vigyázat! A módszert csak kellő ismeretek birtokában és körültekintéssel szabad alkalmazni, hiszen a fertőzést átvihetjük saját lakásunkba is.
Kezdő károkozóként azt hihetnénk, hogy a felújítás minden esetben ellenünk dolgozik, azonban ez koránt sincs így. Már egy egyszerű közműmunka esetén is komoly eredményt érhetünk el, s nem csak úgy, hogy vésővel támadjuk a történelmi falakat (bár biztosan felemelő érzés lehet). Egy, az alapozásnál ásott, kellően mély, s lehetőleg éveken át tátongó közműárokkal csodát csinálhatunk, hiszen ha szerencsénk van, megsüllyedhet az épület egy része. A profik persze előbb átnézik a falakat, s már eleve ott ásnak, ahol repedés, falelválás nyomát találják. Hasonló hatást érhetünk el régészeti kutatóárokkal, a lényeg, hogy jó mély legyen és semmiképp se temessük vissza! A nyitott árkokra jó magyarázat lehet, hogy pályázatra várunk, s annak elnyerése után folytatjuk majd a munkát.
S ha már pályázat: gyakran érezhetjük magunkat magányos dzsungelharcosnak, ami esetleg nyomasztó lehet, mintha egyedül küzdenénk a világ ellen, azonban itt váratlan szövetségesre lelhetünk. A pályázatok többségénél ugyanis annyira elhúzódik az előkészítés (nagyobb volumennél közbeszerzéssel fűszerezve) hogy a konkrét építészeti kivitelezésre már csak télen kerülhet sor. Ez egyébként általában is a műemléki felújítások alapszabálya néhány éve: akkor dolgozunk, majd ha fagy! Természetesen lehet betonozni a mínuszokban is, ám az eredményét, a megsüllyedő, elrepedő felületeket mindannyian jól ismerjük. Hasonlóan jó hatásfokú a télen, fagyott talajban végzett régészeti feltárás.
Műemlékekkel foglalkozó szakemberként (bár nehezen definiálható, hogy ez manapság mit és kit jelent) sem kell lemondanunk a pusztítás gyönyörűségéről. Az esetleg slendrián munka persze többnyire titok marad, ne is foglalkozzunk vele, hiszen a legfontosabb az attitűd. Ennek pedig az alapja, hogy minél kevesebb információt osszunk meg a társadalommal a történelmi épületekről, s ha mégis megtesszük, mindig érzékeltessük, ki az úr a háznál. Nézzük le a helyi kezdeményezéseket, oktassuk ki az esetleg érdeklődésből tettre kész laikusokat. Ha nagyot álmodnának, rántsuk le őket a földre. Soha ne feledjük: a tégla és a kő pusztuló, illékony anyag, ami örök, az a szakmai munkásságunk. A tökéletes megoldás egyébként az, amit a hivatalos műemlékvédelem (néhány megbicsaklással) tökélyre fejlesztett az elmúlt években: ne mondjunk semmit. A kommunikáció hiányával így elveszítjük a korábbi évtizedek ismeretterjesztő munkájára épült társadalmi támogatást, olyan légüres teret teremtünk magunknak, ami maga a nirvána, kilépés a köztudatból, teljes megsemmisülés, felolvadás. Hogy ezt a módszert milyen eredményesen sikerült alkalmazni, azt a KÖH után a Forster bukása is példázza. Ám teljes csendben sem szabad maradni: néha-néha célszerű a vitákat a közvélemény elé vinni (például a sajtóban, vagy közösségi oldalakon), ahol aztán a nagyközönség tényleg nem tudja, hol az igazság, legfeljebb azt gondolja, hogy a konzervativizmus szakmai, az újító szellem pedig laikus vonás, így a nagybetűs műemlékvédelem valami penészszagú, ósdi valami.
Döntéshozóként sem kell úgy éreznie senkinek, hogy gúzsba van kötve a keze. Át- és át lehet szervezni az intézményrendszert, hogy a netán jó szándékú tulajdonosok, üzemeltetők azt se tudják, kitől kérdezzenek. Ha az átszervezések Damoklész kardjaként függnek a műemlékvédelemben dolgozók fölött, ők így a puszta túlélésre és nem a szakmai munkára koncentrálhatnak. Szóba sem érdemes hozni, hogy Magyarországon jóval több mint tízezer épített objektumnak van műemléki besorolása (persze a teljes épített örökség ennél bővebb, több tízezer értékes épület lehet), csak a nagy volumenű programokról érdemes beszélni. Be kell szűkíteni a műemlékvédelem fogalmát a társadalmi köztudatban a jórészt uniós forrásból megvalósuló fejlesztésekre, így néhány év múlva már tényleg szinte senki nem fogja érteni, miért bűn lebontani egy roskadozó régi épületet.
Szerteágazó küzdelem ez, amelybe bárki képességei szerint bekapcsolódhat tehát. Ha másra nem futja, csak egy falfirkára egy történelmi épület falán, vagy némi szemetelésre romterületen, akkor is tett valamit. Csüggedniük pedig e harcosoknak semmiképp sem szabad, hiszen nyerésre állnak.
A műemlékem.hu állapotjelentései