Istvántelki főműhely: csillogó és tetszhalott gőzösök
Valaha tízezer gőzmozdony közlekedett az országban, mára százötvenet sikerült megőrizni közülük – mondta el a műemlékem.hu-nak Soltész József, a Közlekedési Múzeum vonatszakértő muzeológusa. Ez semmivel sem rosszabb arány, mint amivel az európai országok többsége dicsekedhet: még Svájcnál is jobban állunk a megmaradt gőzmozdonyok számát tekintve.
Egy-egy ilyen monstrum komoly érték akkor is, ha önerőből megmozdulni már nem tud – tette hozzá a szakember: a súlyuk átlagosan 100 tonna körül van üresen, s ha a forgalmi értéküket kell megbecsülni, akkor már csak a vas ára miatt is több millióra rúg az áruk. Ha működőképesek, ehhez még hozzászámítják az utolsó felújítás költségét, így akár több tízmilliót is érhet egy megmaradt, tökéletes állapotú gőzös.
Időzárvány Istvántelken
Az Istvántelki Főműhelyt 1905-ben alapították. Ekkor, s még évtizedeken át a szárazföldi távolsági tömegközlekedésre és árufuvarozásra a vasút volt az egyetlen lehetőség – nem véletlen, hogy a karbantartásra szakosodott műhelykomplexum egyre gyarapodott, fénykorában több ezer embernek adott munkát. Az utolsó gőzmozdonyt 1959-ben gyártották Magyarországon, a gőzkorszak végét pedig 1984. december 31-e jelentette: ekkor közlekedett utoljára menetrendszerűen gőzmozdony az országban. Volt és van azonban folytatás: a nosztalgia-program, amelynek keretében immár látványosságként, turisztikai céllal pöfögnek a gőzösök a vágányokon.
Az Istvántelki Főműhely mára a megszűnt gőzkorszak jelképe is lehetne: a síneket felveri a gaz, az épületek egy része üresen és romosan áll. A dicső múltat idéző emlékeket már csak néhány csarnokban találni.
„Már csak arra jó ez a terület, hogy második világháborús filmeket forgassanak itt” – mondja az udvaron az egyik ott dolgozó. „Láttam fénykorában, elhiheti, ezen, ami most van, majd’ elsírom magam.”
Az igazi veszélyt a jövőben jelentkező szakemberhiány jelentheti – véli Soltész József. Már csak tizenhárman dolgoznak a gőzmozdony-szerelő műhelyben, többségük rövidesen nyugdíjba megy. Márpedig ha nem lesznek szakemberek, kik fogják gondozni az állandó karbantartást igénylő mozdonyokat? A kérdés ugyancsak költői, választ a műhely dolgozói sem tudnak adni rá. Egy-egy komolyabb restaurálás akár hónapokig, évekig is eltarthat, s ugyancsak függ attól, hogy a szükséges anyagokra, beavatkozásokra milyen sűrűn folyó patakban csordogál a pénz.
A műhelyben sok más mellett a legrégebbi működőképes magyarországi gőzmozdony vár kazánja és szerkocsija javítására: a matuzsálemet 1870-ben gyártották Bécsújhelyen. Egészen 1966-ig volt szolgálatban, aztán húsz évre kiállították hatvan állomáson – idézi fel a történetét a muzeológus. – 1986-tól pedig nosztalgiavonatokat továbbított, így Európa egyik legrégebbi szolgálatban lévő gőzmozdonya.
A hangár melletti műhely is vasúttörténeti csodákat rejt. Viszonylag ép állapotú mozdonyok, vasúti kocsik sorakoznak majd’ végeláthatatlanul és itt áll a leggyorsabb magyar gőzmozdony is: a 242-est a harmincas években gyártották, mindössze négy példány készült belőle. Áramvonalas zöld fémtestével, piros kerekeivel ma is úgy lapul a sínre, mintha bármikor kész lenne ismét megfutni a százhatvan kilométer per órás végsebességet.
Tetszhalott mozdonyok a rogyadozó csarnokban
A javítóműhelytől jókora sétára, szinte a terület másik végén hatalmas, megroggyant csarnok áll. A tető üvegtábláinak nagy része beszakadt, s ha nagy a szél, életveszélyes belépni, mert hullanak az üveglapok. A helyenként kiéget falak között húzódó síneken gőzösök állnak: rozsdásan, némelyikből még a kazán is hiányzik. Ám a halottnak látszó gépezetek nem elveszettek a szakember szerint.
A gőzmozdonyok fedett helyen nagyon sokáig képesek dacolni az idővel – mondja Soltész József. – Az itt őrzött, meglehetősen leromlottnak tűnő muzeális értékű vasúti járművek, hiszen nem csak gőzmozdonyokat, hanem vasúti kocsikat, dízelmozdonyokat is rejt a hangár, valamennyien felújításra várnak és a Közlekedési Múzeum tulajdonában vannak.
Ez utóbbira a gépezetekre itt-ott felfestett feliratok is figyelmeztetnek. Elsősorban azért van rájuk szükség, hogy a Főműhelyben dolgozók a rendezések során tévedésből ki ne vontassák valamelyiket.
A szorosan egymáshoz tolt mozdonyok között igazi műszaki csodákat talál a hozzáértő. Van itt 326-os, amely bő százhúsz évvel ezelőtt volt a magyar vasút meghatározó szereplője, s akad 301-es is, amelyet sokan a legszebb magyar gőzmozdonyként ismernek és vérbeli gyorsvonati mozdonyként tartják a vasúttörténet részének: ez vontatta a huszadik század elejétől a többi közt az Orient-expresszt is.
A vonattemetőből tehát még lehet visszaút. A több mint egy tucat gőzmozdony a jobb időkre vár, amikor kerül majd darabonként jó néhány millió forint a felújításukra – feltéve persze, hogy akkor akad majd még szakember, aki képes lesz életet csiholni beléjük. Ha pedig működőképessé nem is teszik őket, egy vasútállomáson még elállhatnak az utazók gyönyörködtetésére.
Van persze még egy, a legrosszabb lehetőség. De a muzeológus csak a fejét ingatja: olyan nincs, hogy elpusztuljanak!