Önzetlen hős, hálátlan utókor
Furán válogat hősöket a magyar. A történelmi emlékezet szempontjából többet nyom a latba a hangoskodó szilajság, a kurucos hév, mint a kétségkívül mindannyiunknak nagyobb haszonnal járó nyugodt építkezés. Érdemes volna az elmúlt fél évezred (de tán egész történelmünk) kulcsfiguráit (azaz azokat, akiket annak tartunk) aszerint sorrendbe szedni, hogy tevékenységükkel tényszerűen mennyire járultak hozzá az ország gyarapodásához – aligha olyan sorrendet kapnánk, mint amire a nagy nemzeti érzésekre hallgatva számítanánk.
Például az élbolyba kerülne József nádor, aki százhetven éve, 1847. január 13-án hunyt el, s akinek a tevékenysége olyannyira hidegen hagyja korunk közvéleményét, hogy egy árva koszorúzásra, röpke megemlékezésre, közleményre sem futotta az állam részéről. Pedig a nádor érdemei a mai napig meghatározzák elsősorban Budapestet, annak épített örökségét. Persze lehet, hogy az a baj vele, hogy Habsburg volt – igaz, Bécsben meg éppen magyarkodását vetették a szemére, kis-Rákócziként emlegették. Több mint fél évszázadig tevékenykedett nádorként (ami a király után a második legmagasabb közjogi méltóság volt), s ezalatt az időszak alatt nőtt ki az addig jobbára német városból a magyar Pest.
Nem csak maga kezdeményezte többnyire klasszicista épületek sokaságának építését, de második felesége, Hermina támogatta a Kálvin téri református templom alapítását – igaz, még a kripta elkészítését sem élte meg, mert gyermekágyi lázban meghalt. A nádor a félkész kriptában temettette el, s a sírhelyet 1817-től hét éven át (míg a templom el nem készült fölé) őriztette. A templom maga azért fontos építészeti értékein túl, mert az itteni református gyülekezet volt az a mag, amelyből a város visszamagyarosodása elindult.
József nádor évtizedeken át képviselte a haladó szellemet Magyarországon, ő járta ki, hogy összehívják 1825-ben a reformkort megnyitó országgyűlést. Részt vett a mai Széchenyi-könyvtár alapításában, gyűjteményekkel gazdagította a Nemzeti Múzeumot. Megalapította a Ludovika Akadémiát, ő kezdeményezte a Lipótváros kiépítését, a Gellérthegyi csillagvizsgáló létrehozását. Parkosította a Margit-szigetet, a város egységes építészeti stílusáról pedig az általa alapított Szépítő Bizottság volt hivatott gondoskodni. Segítette a Pest és Vác közötti vasútvonal kiépítését, szót emelt régi épületek, romok megőrzése érdekében (például Zalavár esetében, Deák Ferenccel együtt, ám itt süket fülekre találtak). Tulajdonképpen nem volt olyan haladó szellemű kezdeményezés a 19. század első felében, amelynek ne lett volna részese, vagy támogatója.
Emlékezete mégsem makulátlan. Többnyire az 1945 és 1989 közti időszak marxista történetírást hibáztatják azért, mert agyonhallgatták, ám rehabilitációjára azóta sem került sor. A rendszerváltás után sem lett divatos egy Habsburgot dicsérni. Szinte jelképszerű alcsútdobozi kastélyának és budavári kriptájának sorsa. Előbbit 1945-ben szétlopták, az épület kiégett, a Pollack Mihály tervezte kastélyból csupán a középső traktus csonkja áll. A kriptáját a budavári palotában 1966 és 1973 között többször is feltörték, a sírokat kirabolták, a holttesteket meggyalázták. Az antropológiai vizsgálatok, a felújítás és az újraszentelés után a Nádori kriptát 1987-ben nyitották meg.