Kő. Ami másnak is kő
A kőhasábokról készült fotókat és cikket a Józsefváros Anno és a mindennapi olvasmányommá vált Urbanista blog hozta nyilvánosságra. Az egyébként jó állapotban lévő vésetet kiegészítve Gottlieb Ferenc, a MÁV Gépgyár Hídosztályának vezetője és Vajkay Károly, a MÁV Gépgyár igazgatója neve vált felismerhetővé, így alighanem cáfolhatatlan a szerzők következtetése, hogy egy olyan tábla töredéke került elő, amely a régi Erzsébet híd vasszerkezete gyártásának emlékére készült, s amelyet a műtárgy elbontása után felszeletelve használtak fel a közeli építkezésnél. Budapest várostörténetének kétségkívül izgalmas emléke, ám évezredes tendenciába illeszthető, hiszen az aluljáró építői csupán az egyik legkorábbi tradíciót követték.
A bontott kő és tégla újrafelhasználása egyidős ugyanis az építészettel – na jó, némiképp fiatalabb, hiszen nem az építkezéshez, hanem a bontáshoz kötődik. A faragott követ és jól égetett téglát mindig is nagy becsben tartották, nem csupán a kitermelés, azaz fejtés, illetve a gyártás, hanem a szállítás nehézségei miatt is. Történelmi városaink egy részének római korra visszavezethető tradíciója így természetes, hiszen a középkorban ott, vagy annak a közelében építkeztek, ahol bőséggel volt megmunkálást már alig igénylő építőanyag. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen már a rómaiak is bontották és ismét felhasználták a saját köveiket a Kárpát-medencében. Ennek egyik leginkább szórakoztató – és magazinunkban már közzétett – példája az az eset, amikor 375-ben, I. Valentinianus császár a quadok elleni hadjáratára vonulva megszemlélte a Duna-menti limes újonnan épített erődítményeit, a Pone Navata (Visegrád-Sibrik domb) közelében álló egyik őrtorony parancsnoka úgy döntött, hogy bizonyosan elnyerné az uralkodó kegyét, ha Valentinianus és két társcsászára Valens és Gratianus portréját elhelyezné a négy évvel korábban épült torony építési felirata fölé, sőt hogy az uralkodók méltóságát még inkább kiemelje, még oroszlánokkal is gazdagítani kívánta a kompozíciót. Igen ám, de honnan szerezzen megfelelő szobrászt a mű elkészítéséhez? Egy emberét elküldte hát a közeli Aquincum régi temetőibe, hogy ha szobrászt nem is talál, szerezzen legalább szobrokat. Végül síremlékekről letört, levésett szoborfejek kerültek az erőd kapujára császárportrékként. Az idős császár, Valentinianus ábrázolása volt a legnehezebb: végül is egy rég elhunyt hölgy szobrának fejét ítélték derék katonáink a legmegfelelőbbnek erre a célra, és, hogy a turpisság ki ne derüljön, fülbevalóit gondosan le is vakolták némi mésszel, néhány vésőcsapással pedig arcvonásit tették komorabbá. A „császárportré” ma is megvan, s ugyan némi pikáns transzvesztita hangulatot áraszt, de a parancsnok vélhetően sikert aratott vele.
Róma épületeit azonban leginkább a középkor hasznosította újra, sőt ha úgy tetszik, hosszú időn át meg is élt belőle. A magyar kora középkor városai szinte mind hajdani római települések helyén, vagy azok közelében épültek fel a Dunától nyugatra. A köveket nem utaztatták messzire, kivéve, ha folyóhoz közel feküdt a település. Így például a 13. századi kalocsai székesegyház gótikus faragványai is jórészt aquincumi kövekből készültek. Ám a felhasználás gyakran nem egyszeri volt: Kalocsától a templom kövei, és velük az aquincumi faragványok a középkor után megindultak visszafelé a Dunán: a 17. században a törökök a paksi ferences kolostorból kialakított erődjük építéséhez hajózták fel őket a folyón. A 18. században a török vár bontásakor a ferences kolostor 15. századi faragványaival együtt egy nemesi kúria falába építették be őket, és az 1980-es években ennek bontásakor kerültek újra elő. Kész kalandregény.
Aquincum egyébként sokáig kitartott, hiszen a 4. században elhagyott légióstábor romjait a 14. századi határjárások is említik „Kőkert” néven. Ekkor még a római vízvezeték is működött: az Erzsébet királyné (Nagy Lajos anyja) által alapított klarissza kolostort még ez a vezeték látta el friss forrásvízzel. A 4. században a régi erőd mellett emelt késő római castrum falai pedig olyan jó állapotban érték meg a középkort, hogy ezek védelmében, és persze ezek köveiből építette fel a 11. században Szent István utóda, Orseolo Péter a fehérvári bazilika mintájára a hatalmas óbudai Szent Péter templomot.
A nagy tömegű építő-, illetve kváderkő újrafelhasználás mellett nagy becsben tartották a míves faragványokat is. Szent István király Fehérváron megtalált szarkofágját egy római szarkofág átfaragásával alkották, s vélhetően szintén római kori Szent Gellért csanádi, szinte teljesen levésett kőkoporsója is. Ezt egyébként a Maroson úsztathatták a mai Romániában lévő településre, egy erdélyi római város temetőjének romjai közül. Ugyancsak érdekes az abasári templom tornyába befalazott kőtábla is, amely szintén egy római szarkofág egyik oldala (légvonalban több mint hetven kilométerre az egykori limestől), s kizárásos alapon Aba Sámuel király egykori, 11-12. századi síremlékének részlete lehet az Archeologia - Altum Castrum Online következtetése szerint. Az abaújvári református templomban viszont nem a vésetet, hanem a simára faragott túloldalt tartották értékesnek, amikor Perényi Péter sírkövét járólapként arccal a föld felé elhelyezték a hajóban. A kő eredeti funkciójára csak véletlenül jöttek rá, amikor feltárták a templom belső terét és a lelkész a kő szélére állt, így beborult vele az ásatási szelvénybe. Ekkor vették észre, hogy a kő alsó részén míves véset van.
Bár a Kárpát-medencében elsősorban az időnek jobban ellenálló kő újrafelhasználása terjedt el, a jó minőségű tégla is kibír akár másfél évezredet is: a 370-es években Valentinianus császár – ugyanaz, akit a Sibrik-dombon megörökítettek – egy hatalmas erődöt akart telepíteni a Duna túlpartjára, a quad királyság területére. Az erődnek csak az alapfalait jelölték ki, megépítése nem sikerült (sőt közvetve a császár halálához vezetett), azonban Gödön a mai napi megtalálhatóak a tyúkólakba építve azok a törött, földből kiszántott téglák, amelyeket a környékbeliek csak kriksz-krakszos tégláknak hívnak. A kriksz-kraksznak nevezett felirat pedig némely téglán a tizenhat évszázaddal korábban élt, téglavetésért felelős római tiszt neve.
Ahogy a középkor elbánt a római kori települések kőanyagával, ugyanúgy nem kímélte őt a barokk újjáépítés, amelynek során mit is használhattak volna föl nagy tömegben, mint a középkori épületek bontott kőanyagát. Ami manapság már – legalábbis tudományos szempontból – kifejezetten értékes: a történelmi településeken több helyütt minden épület, ól, kerítés bontását fokozott figyelem kíséri, legtöbbször a helyi civilek, alapítványok vadásznak valamely míves középkori épület hajdani alkotórészeire.
De ebben a cikkben már nem szaporítjuk a szót: korábban már megjelentettünk egy két részből álló, Buzás Gergely régész-művészettörténésszel közösen írt anyagot a kövek vándorútjáról: csak győzzük követni, egy-egy kőelem, faragvány honnan és hová került!
Még több vándorló kő:
Templom falából került elő az ercsi monostor
Középkori faragványok kincsesbányája a pécsi fal