A harmadik mohácsi csata

Németh Balázs:

Lehetnek-e a majsi falunyom mellett megtalált lövedékek és egyéb hadi leletek a 1687. augusztus 6-án lezajlott lovassági összecsapás lenyomatai?

Pap Norbert állítása szerint a Janus Pannonius Múzeum és a Mohács 500 kutatócsoport által majsi falunyomnál megtalált lövedékek és hadileletek nem az 1526. évi mohácsi csata maradványai, hanem az 1687. augusztus 6-án itt zajlott lovassági ütközet emlékei. A kutatócsoport a mohácsi csata évfordulója közelében rendre „szenzációs felfedezéseket” tár az érdeklődők elé. Most a legutóbbinak jártunk utána, hogy tisztább képet kapjunk arról, mennyire szenzációs, és mennyire felfedezés, amit aktuálisan találtak.

Cikkünkben hadművészettörténeti és fegyvertörténeti kutatásaink, valamint a hadirégészeti leletek segítségével cáfoljuk állításukat, mely szerint Majsnál a 17. századi összecsapás leletei találhatóak. 

Ezzel az írással nem az a célunk, hogy bizonyítsuk a majsi falunyom leleteinek korát, hiszen azt kollégáimmal már több tanulmányban megtettük. Jelen írásban sokkal inkább azzal szeretnék foglalkozni, hogy mi a helyzet ezzel az 1687-es összecsapással? Merthogy a környéken volt valóban ilyen, ebben Pap Norbert kutatócsoportjának igaza van. Más kérdés, hogy ez nem elfeledett csata több szempontból sem. Egyrészt ez egy csatározás, ami nem lehet stratégiai hatású összecsapás, vagyis csata, csak ütközet. Másrészt nem elfeledett, hiszen valószínűleg mindenki számára ismert, aki foglalkozott már a török háborúkkal.

Pap Norbert következőképpen nyilatkozott erről az Indexen és Origón:

INDEX: „Ma már erős bizonyítékokkal lehet alátámasztani, hogy az a mintegy 300, jellemzően kis kaliberű lövedék, amelyet a Janus Pannonius Múzeum régészei az elmúlt másfél évtizedben ezen a helyszínen gyűjtöttek, egy szpáhi elitalakulatok és dragonyos, valamint vértes ezredek közötti, egyébként kitűnően adatolt összecsapáshoz kapcsolódik. „Ez egy elfeledett csata, amellyel csupán néhány szaktörténész foglalkozott, ők is csak érintőleg, de eddig senki nem írta meg a történetét, ezért aztán nem ismert, senki nem is gondolt rá, hogy ebből ilyen komoly félreértés származhat.”

ORIGO: „Pécsi kutatók már néhány éve felvetették, hogy Majsnál nem 1526-ban, hanem a 17. század végén, esetleg a 18. század elején zajlott le egy összecsapás, de eddig a konkrét esemény nem került azonosításra. Most azonban Konkoly Sándor doktorandusz, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézet Földtudományok Doktori Iskolájának hallgatója egy közelmúltban publikált (Balkán Füzetek 13.) új tanulmányában az alapul szolgáló korabeli levéltári források, és a Majsnál kimutatott lövedékeket tartalmazó leletszórás régészeti anyagának vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy Majsnál valóban lezajlott egy igen jelentősnek mondható összecsapás, csakhogy nem 1526-ban, hanem jóval később, a 17. század végi nagy visszafoglaló háborúk idején, 1687. augusztus 6-án. … Lotaringiai Károly herceg, illetve Miksa Emánuel bajor választófejedelem egyesített keresztény hadainak dragonyos és vértes egységei, valamint Szári Szulejmán pasa, nagyvezír szpáhi lovasalakulatai között zajlott le.”

Több fontos állítást is megfogalmaz kutatócsoport, melyek kérdéseket vetnek fel. A következőkben azt vizsgáljuk, hogy valóban elfelejtett összecsapásról van-e szó, kik voltak a dragonyosok a 17. század végén, milyen űrméretű golyókat kell keressünk, ha ennek az összecsapásnak a nyomát akarjuk megtalálni, valamint illeszkedik-e a majsi falunyom, mint az összecsapás helyszíne a forrásokhoz és leletanyaghoz?

I. kérdés: Valóban elfelejtett összecsapásról van szó, melyet újra fel kellett fedezni?

Fontos megjegyezni, hogy a Konkoly Sándor által felfedezett összecsapás valójában jól ismert fejezete az 1687. évi hadjáratnak, mellyel minden olyan történész találkozott már, aki a harsány-hegyi (második mohácsi) csata és a török háborúk történetével foglalkozott. A Szita László által szerkesztett Budától-Belgrádig c. 1897-ben megjelent forrásgyűjteményben több leírását is megtalálhatjuk primer forrásokban, tehát semmiképpen sem lehet ezt az információt újdonságnak nevezni. Találkozhatunk az információval persze újabb munkákban is. Az összecsapás leírása megjelenik Polgár Balázs: Csata a Harsány-hegynél c. 2020-ban megjelent munkájában is. (1)

Az összecsapás nem azért nem került be a majsi falunyom leletanyagának vizsgálatába, mert a kutatók ismeretei hiányosak, vagy elfelejtették azt, hanem azért, mert ez a csatározás a hadirégészeti leletek és források tükrében nem ott volt.

Ahhoz, hogy azonosítsuk milyen hadirégészeti lenyomata lehet egy 17. század végi lovassági összecsapásnak, érdemes megismerni az abban résztvevő egységeket, valamint az sem árt, ha az elsődleges forrásokat nem csak átfutjuk, hanem el is olvassuk. Nézzük milyen információkkal rendelkezünk erről az összecsapásról:

1. forrás: Részletek Lotharingiai Károly fővezér naplójából. In: Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 75-145. o.

„5-én még Baranyavárhoz közel maradtunk, egy szomszédos erdőben csatározás volt, a dragonyosok néhány tatár felderítésére nyomultak előre, akik felbukkanásuk után vesztesen vonultak vissza. … 6-án napfelkeltekor Badeni Lajos herceg jelentette a vezérnek, hogy a balszárnyunknál feltűnt az ellenség néhány lovasszázada, s hogy mögöttük nagy porfelhőt láttak, mintha az egész török hadsereg közeledne.

A vezér megparancsolta a jobbszárny dragonyosezredének, hogy menjenek a két vonal közé egészen a derékhadig, hogy gyorsabban tudjanak támadni, vagy ha szükséges lesz más mozdulatra, ellencsapoást végrehajtani.  Erről az oldalról a választófejedelem felé vonultak, s ahogy megláttuk, hogy az ellenség lovasszázadai a mi balszárnyunkat akarják oldalba támadni, a mieink azonnal ellentámadásba mentek át.

Az előrébb haladt csapatok nagy csatározásba keveredtek, a vezér odaküldötte három dragonyosezredét, akik a derékhadnál várakoztak, hogy a törököket visszaverjék. Ahogy a törökök látták, hogy ezek az ezredek eltávolodtak a hadsereg zömétől, megfordultak, hogy bekerítsék őket, de minthogy határozottságukat nem tudták megingatni, ismét visszavonultak és egy elég meredek magaslaton helyezkedtek el. A vezér követte őket, hogy ezt az emelkedőt jobban megfigyelhessük, s ahogy ideértünk láttuk, hogy 6000-7000 lovas volt, akik hirtelen visszafordultak az erdőbe, hogy csatlakozzanak a fősereghez, amely a baranyavári mocsarakban táborozott. Csak kisebb csatározások következtek, de megint török vereséggel végződtek.” (2)

2. forrás: Miksa Emánuel bajor választófejedelem napójából. In: Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 145-175. o.

„Augusztus 6. Tábort bontottunk, hogy közelebb menjünk Mohácshoz egy füves területre. … Ennek utána. alighogy ezredeink hajnalban kivonultak, a balszárnyunknál azonnal feltűnt néhány erős ellenséges csapat. A választófejedelem őfensége kiadta a parancsot 10 ezredlöveg áthelyezésére és 2 zászlóalj gyalogost is odairányíttatott. Az erősítést a második lépcsőből Strasser őrnagytól (gyalogos egység - NB) és Valdenz ezredestől (gyalogos egység - NB) kapták. Az ellenség úgy látszatra 7-8 ezer embernyi erő lehetett, mégis hátulról, a bozótosból felszálló nagy porból arra következtethettünk, hogy nagy létszámú. Talán az egész hadsereget odaállították, hogy az első alakulatok mögött felállva, majd támogathatják őket. Azok, akik előre jöttek tekintélyes küllemű, jól öltözött, válogatott emberek voltak, de csak csatározásba bocsátkoztak. Végül is, amikor megtámadták őket, fokozatosan visszahúzódtak a bozótba. Így aztán a mi embereink, akik pedig nagyon szerettek volna már csatába bocsátkozni, további akció nélkül menetelhettek Mohács felé, egészen a nagy mocsárig.” (3)

3. forrás: Tobias von Hasslingen báró, vezérőrnagy, hadsereg főszállásmester parancskönyve és hadinaplója az 1687. évi hadjáratról. In: Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 175-225. o.

„6-án a császári hadsereg felkerekedett és megkezdte vonulását Mohács felé a következő alakzatban:

1. Gróf Lodron vezérőrnagy volt a 300 fős előőrs parancsnoka.

2. A sváb egységek álltak az élre. Azonban amikor a sereg vonulni akart, körös körül az erdőben felbukkant az ellenség. Talán az volt a szándéka, hogy a mi utóvédünket megtámadja. Azonban, hogy ezt megelőzzük, az egész hadsereg zászlóaljakba állt és a császári hadtest, azaz a jobbszárny a hegy irányába jobbkéz felől vonult, a bajor választófejedelmi hadtest pedig, mint balszárny, majdnem egészen a mocsár mentén, mert észrevették, hogy az ellenség állandóan az oldalukba próbált kerülni.

Mivel az ellenséget el akartuk csalogatni, 3 dragonyos ezredet előre küldtek a hegy felé, közülük két század, melynek azt a 100 horvátot kellett fedeznie akiket előreirányítottak, egészen az említett hegyig nyomult előre, a törökökkel többször megütközött. A mi oldalunkon kevesen estek el, egy önkéntesnek levágták a karját és két embert elfogtak, akik közül egyik Lajos hercegnél tartózkodott. Steineau vezérőrnagytól pedig megszökött egy török fogoly.” (4)

4. forrás: 1687. augusztus 8. Villars ezredes levele a mohácsi táborból, a Baranyavár és Mohács közötti összecsapásokról

„6-án éjjel egy órakor váratlan riadó volt. Lóra szálltunk és napkeltéig készültségben maradtunk. Ekkor láttuk a tatárokat az őrségünknél feltűnni, majd egy óra múlva látszott, hogy nagy számú csapatok fedezik őket. Meg voltunk róla győződve a nagy porfelhő miatt, ami a táboruk felől jött. Ez két oszlop menetét jelezte és azt, hogy az egész hadseregük megindult. Egy pillanat alatt az egész síkság tele lett ellenséggel, ami miatt az elővédet vissza kellet vonni a főseregünk első vonaláig.  … Kevéssel később Lotharingiai Károly őméltósága megérkezett és kiadta a parancsot új hadrend (harcrend – NB) alkotására, majd a szárnyához vágtatott és lovasságát előrevonta, és az erdő és mocsár közötti területen álltak csatarendbe, s így az ellenséget szemből lehetett várni, és megakadályozni, hogy megszerezzen egy magaslatot, ami igen előnyös lenne a számára. Eközben eléggé élénk csatározás folyt. Meg kell hagyni, hogy a törökökön kívül senki nem ért ehhez a harcmodorhoz jobban. Azt mondják, kétezer kiválasztott tisztről van szó, akik egységes szellemben harcolnak. … Styrum ezredét (dragonyosok - NB) sebes vágtában előreküldték, hogy az ellenséget kiűzzék az erdőből és arról a területről, ahol az ütközetet megvívni akartuk. … Ahogy Styrum ezrede megszerezte az erdei részt, a választófejedelem csapatai csatlakoztak hozzá és rohammal elfoglalták a magaslatot, ahol az ellenség közül egy főtiszt megsebesült.” (5)

Nézzük, mit tudunk meg ezekből a forrásokból:

1. Valóban a mohácsi síkon zajlott valahol lovassági összecsapás 1687. augusztus 6-án.

2. Ebben valóban válogatott török lovasegységek, valamint főleg császári dragonyos egységek vettek részt. A Papék által jelzett vérteseket a források nem említik, ugyanakkor jelentős gyalogos és tüzér egységeket igen.

3. A szemben álló felek elsősorban csatároztak, vagyis tűzfegyverekkel harcoltak egymással, ami valóban nagy mennyiségű lövedéket hagyhat a harctéren.

4. Történt közelharc is, hiszen az erdőt és a jelzett magaslatot rohammal szerezte meg császári lovasság, tehát ezeken a helyeken a lövedékeken kívül egyéb felszerelés és fegyvermaradványok is kerülhettek a földbe. Ez valóban eredményezheti pisztolyűrméretű lövedékek szóródását, hiszen a dragonyosok és szpáhik pisztolyokkal is rendelkezhettek.

5. Az összecsapások minimális veszteséggel és a császári csapatok győzelmével zárultak.

Ha figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a majsi falunyom mellett talált leletek egyértelműen 16. századi jelleget mutatnak, ezek a pontok alapján első ránézésre Pap Norbertéknek még igaza is lehet. Ha azonban kicsit közelebbről vizsgáljuk az eseményt, szinte teljes bizonyossággal ki tudjuk zárni, hogy a falunyom lövedékei és fegyvermaradványai a visszafoglaló háborúkhoz köthetőek.

Itt jegyezzük meg, hogy a Pap Norberték által jelzett vértesek jelenlétét a közölt források nem említik, ugyanakkor ez még nem zárja ki jelenlétüket, hiszen az általános „lovasság” megnevezésbe ők is beletartoznak.

II. Kérdés: Milyen lovas katona volt, hogyan harcolt a dragonyos katona?

Ahhoz, hogy tudjuk milyen jellegű maradványokat kell keressünk, érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen egységek vettek részt a harcokban és azok milyen tűzfegyvereket használtak. Vizsgálatunk a keresztény oldalra terjed ki. A császári oldalon bizonyítottan volt lovasság – többségében dragonyosok – valamint gyalogság és tüzérség is. 

A dragonyosok a 17. században átmenetet képeztek a gyalogság és a lovasság között. Megtanultak lóháton küzdeni, de jellemzően az ellenség közelébe lovagoltak, lóról szálltak, lekötötték a hátasokat minimális őrzéssel, majd gyalogos katonaként harcoltak tovább. (6) Jellemzően nem viseltek vértezetet, fő fegyverzetük a kanócos gyalogos muskéta volt. A puskát fegyverszíjon viselték, nem pantalléron mind a karabélyosok, vagy bandelierek. A parázsló kanócot gyeplőt tartó bal kezükben fogták. (7) Puskájuk a 17. század végén már lehetett keréklakatos vagy kovás gyújtású is, csövük lehetett rövidebb, mint a gyalogos fegyvereké, hogy könnyebb legyen kezelésük lóháton.

A 30 éves háború idején a csapatnem még rendelkezett puskás és pikás katonákkal is, de az utóbbiak lassan kikoptak a hadrendből és a 17. század végén már egynemű, tűzfegyveres csapatnemmé vált. (8) A fegyver töltését eredendően apostolok – a pantalléron lógó fiolák – segítségével oldották meg. A pantalléron helyezkedett el a felporzólőporos flaska és a golyótartó szütyő is. Ez utóbbiban akár papírtöltényeket is lehetett tárolni a pisztolyhoz, de akár a muskétához is. (9) Az apostolok használata a keréklakatos és kovás fegyverek terjedésével a század végére kikopott. Kiszorította a tölténytáska és a papírtöltény.

A puska mellett a 17. század végi dragonyosok rendelkeztek közelharcfegyverekkel is: kisebb (13-16 mm) űrméretű keréklakatos pisztolyokkal és karddal. A muskéta volt a csatározás fegyvere, a pisztolyt és kardot ellenben testközelből használták, amennyiben azt a szükség úgy hozta. Azt sem szabad elfelednünk, hogy nem csak lovasok, hanem sorgyalogság is részt vett a küzdelemben Lotharingiai Károly hadinaplója szerint, akik szintén 18-19 mm közötti űrméretű puskákat használtak ebben az időben.

A török elleni harcban igen hasznos csapatnemnek bizonyultak a dragonyosok, hiszen a gyors, váratlan manőverekkel, csapásokkal operáló török könnyűlovassággal szemben is hatékonynak bizonyultak a csatározásban. A csatározás a harc előkészítését jelentette. Az előrevetett csatárok feladata volt, hogy megvívjanak az ellenség csatáraival, zavarják az ellenséges csapatok szétbontakozását, eltereljék a figyelmet a saját főerők manővereiről, távol tartsák az ellenséget a saját erőktől.

Érdemes megnéznünk közelebbről is egy ilyen dragonyosezredet, hogy megtudjuk pontosan milyen erőt képviselt. A Kuefstein dragonyosezredet (a későbbi 13. dragonyosezredet) az uralkodó 1682-ben hozta létre. Az alakulat részt vett az 1687. évi magyarországi harcokban, így jó mintaként szolgál számunkra. Az ezred 10 századból állt és összesen 800 lovassal rendelkezett. A századokat az azokat vezető tisztek rendfokozatáról nevezték el. Az ezred katonáit elsősorban a gyalogosharc tekintetében képezték, a lovas kiképzés kevésbé volt fontos, annak egyik fő feladata a lovak lövéshez szoktatása volt. Az ezred harcászati alapegysége a svadron volt, melyet két század egyesítésével hoztak létre. Ebben az időben az osztrák lovasságot három fő mélységű vonalban állították fel, a harcrendben a helye pedig jellemzően a szárnyakon volt. A török háborúkban azonban rugalmasabb megoldást alkalmaztak, a lovasságot és gyalogságot váltakozva bontakoztatták szép, hogy a harcrend minden pontján azonos erővel reagálhassanak a nagy mennyiségű ellenséges lovasok csapásaira. (10)

III. Milyen űrméretű tűzfegyverek golyóit kell keressük a 17. század végi összecsapásból?

A Kuefstein dragonyosezred katonáinak fegyverzete egyenes pallosból, két pisztolyból és rövid csövű flintából (kovás gyalogos puskából állt). Ezeket a fegyvereket a későbbiekben köpűs szuronyokkal is ellátták. (11) A bécsi Heeresgeschichtliches Museum legkorábbi kovás hadipuskáját 1700-ra datálják, űrmérete 18,9 mm. (12) A fegyver töltényéről is van információnk. A papírtöltény 15 g puskaport és egy 30,6 g tömegű, 17,3 mm átmérőjű ólomgolyót tartalmazott. (13)

Tehát ha a keresztény dragonyosok puskalövedékeit keressük a harctéren, nagyszámban kell, hogy találjunk 17 mm körüli átmérővel rendelkező ólomgolyókat. Az 1687. évi összecsapás viszonylatában a majsi falunyom, mint helyszín a csatározás tekintetében jöhet csak szóba, mivel a közelharc a magaslaton és az erdőben zajlott. Tehát ha a harc itt zajlott volna, nagyobb űrméretű lövedékeket kellene találnunk maximum 500-1000 méteres körzetben. (14) De itt ilyen lövedékek csak elvétve találhatóak.

Kisebb kaliberű pisztoly lövedékeket ebből az összecsapásból a rohammal elfoglalt erdős részen és a magaslaton kellene keresnünk. Raimondo Montecuccoli Aforismi dell’arte bellica című művében egylatos űrméretet adott meg lovassági pisztolyok lövedékeinek tekintetében. (15) 1 lat 17,5 g lövedéktömeget jelent, ami 14,3 mm-es, vagyis 28-as csőűrméretnek felel meg. Ez a lövedék 15–16 mm közötti csőűrméretet feltételez.

Dolleczek monográfiájában is találunk adatot a 17. századi pisztolyok űrméretével kapcsolatosan. Szerinte az 1657 M pisztolyok és karabélyok űrmérete 17–18 mm volt, melybe 15,9 mm-es, 24 g tömegű ólomgolyót töltöttek. (16) A majsi lövedékek jelentős hányadának űrmérete messze kisebb ezeknél, ami szintén cáfolja Pap kutatócsoportjának állítását.

Érdemes a lövedékek méreténél megállnunk még egy szóra. A 17. század végén az űrméretek szabványosítása önálló egységeken (ezredeken), csapatnemeken belül már megvalósult, vagyis jól elkülöníthető olyan lövedékhalmazokat kellene találni nagy mennyiségben, melyek tagjainak átmérői egymástól csak kis mértékben térnek el. Ezzel szemben a majsi lövedékanyag ilyen szabályosságot nem mutat, sokkal több kaliber jelenik meg a fellelt golyók alapján.

Ha szeretnénk korszakos reprezentatív mintát keresni a 17. századból hazánk területéről, akkor érdemes megvizsgálni a Zrínyi-Újvárnál előkerült lövedékleleteket. Itt több, mint félezer lövedék került elő az elmúlt évtizedekben, melyek mindegyike az 1664. évi egy hónapos ostromhoz köthető. Ezeknek a lövedékeknek fele valóban nagy kaliberű muskéta lövedék. (17)

IV. A majsi lövedékszóródás kiterjedése, formája megfelelhet-e a lovassági összecsapásnak?

A leletanyag szóródása is kérdéseket vet fel a 17. század végi összecsapással kapcsolatosan. Tudjuk, hogy a falu a 17. században már nem létezett. Ebben az esetben miért a falunyom mentén észlelhető a legnagyobb leletsűrűség? Semelyik 1687-re vonatkozó leírás nem szól arról, hogy házak, vagy romok közt harcoltak, sőt a lovasok számára a falu egyáltalán nem is lenne alkalmas terep sem csatározásra, sem közelharcra. A lovasságnak nyílt terep kell, nem a falu házai, legyen szó akár lancier, bandolier, cuirassier, dragonyos, vagy akár a magyar vagy horvát köztes és könnyű lovasságról.

Ahhoz, hogy ennyi lövedék legyen egy helyen, itt harcrendnek kellett volna állni huzamosabb ideig 1687-ben, ez viszont ellenkezik a leírt összecsapás mozgalmas természetével. A majsi falunyom leleteinek legsűrűbb szóródása követi a falu kiterjedését. Ennek csak az lehet az oka, hogy a lövedékek és egyéb leletek akkor kerültek oda, amikor a falu még állt, vagyis nem a 17. század végén, hanem a 16. században, és ott huzamosabb ideig folyt a harc.

Ha tehát az 1687. évi mohácsi síkon történt csatározás helyét akarjuk megtalálni, úgy nagy részben 16 mm feletti, egységes űrmérethalmazokba osztható tiszta ólomgolyókat kell keressünk, nem többségében 10-15 mm-es, mindenféle űrmérethez köthető, mindenféle ötvözetből készült lövedékeket, mint amit Majsnál talált a Mohács 500 kutatócsoport. A 17. századi összecsapás kisebb kaliberű pisztolylövedékeinek pedig nem a majsi falunyomnál, hanem a források által említett erdőben vagy magaslaton lesz a lelőhelye.

Természetesen az oszmán lovasoknak lehetett kisebb kaliberű lőfegyvere, amely korrelálhat a majsi falunyom lövedékeinek űrméretével is akár, de sajnos ettől még hiányzik a korszakra jellemző keresztény lövedékűrméret halmaz, ami nélkül ez az összecsapás nehezen képzelhető el.

És akkor még nem beszéltünk a 16. századi eleji csőfarmaradványról, puskakakasról, a tömegsír lövedékeinek és a majsi lövedékek méret és anyagegyezéséről, és a temérdek kora újkori egyéb hadirégészeti leletről, melyek mind a majsi falunyom leleteinek 16. századi eredetét bizonyítják. Nem beszéltünk arról sem, hogy ha valóban itt a 17. században lovas összecsapás zajlott, annak lenne egyéb hadirégészeti leletanyaga is, nem csak a lövedékek, de a falunyom mellől ilyenek sem kerültek elő egyelőre.

1687. augusztus 6-án tehát valóban zajlott a mohácsi síkon egy lovassági összecsapás főleg császári dragonyosok és török lovasok között, de ennék helyét a hadirégészeti leletek tükrében sajnos nem azonosíthatjuk a majsi falunyommal.

Németh Balázs, 2024. szeptember 9.

JEGYZETEK:

(1.) Polgár Balázs: Csata a Harsány-hegynél (1687). Budapest, 2000. 200. o.

(2.) Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 118. o.

(3.) Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 163-164. o.

(4.) Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 199. o.

(5.) Szita László: Budától Belgrádig. Pécs, 1987. 354-355. o.

(6.) Cruso, John: Militarie Instructions for the Cavallerie. Oxford, 1632. p31

(7.) Cruso, John: Militarie Instructions for the Cavallerie. Oxford, 1632. p31

(8.) Kelenik, József: The military revolution in Hungary. p134 in: Géza Dávid, Pál Fodor: Ottomans, Hungarians and Habsburg in Central Europe. Brill, 2000. 117-163. o.

(9.) Wallhausen, Johann Jakob: Art militaire à cheval…  Zuthpen, 1621., táblák

(10.) Friedrich von der Wengen: Geschichte des k.k. österreichischen 13. Dragoner-Regiments Prinz Eugen von Savoyen seit seiner Errichtung 1862 bis zur Gegenwart. Wien, 1879. 1-6. o.

(11.) Friedrich von der Wengen: Geschichte des k.k. österreichischen 13. Dragoner-Regiments Prinz Eugen von Savoyen seit seiner Errichtung 1862 bis zur Gegenwart. Wien, 1879. 1-6. o.

(12.) Erich Gabriel: Die Hand- und Feustfeuerwaffen der habsburgischen Heer. Wien, 1990. 200. o.

(13.) Anton Dolleczek: Monographie der k.u.k. öszerr.-ung. Blanken und Handfeuer-Waffen. Graz, 1970. Tafel XVII

(14.) Zrínyi-Újvár 1664. évi ostroma lehetőséget kínált arra, hogy meghatározzuk a 17. század második felében alkalmazott muskéták lőtávolságát. A két latos muskéta esetében, ha a lövedéket ideális, 30 fok feletti szögben lőtték ki, úgy 900-1000 méter volt a maximális lőtávolság. Ha jóval életszerűbb módon, közel vízszintesen tüzelt a katona, úgy a golyó még lóhátról lőve is 200 méter alatt talajt ért. Vagyis a dragonyos és gyalogos katonák lövedékeinek valahol a közelben kellene lenniük. (Padányi-Németh-Hamza: Tűzfegyverek hatékonysága Zrínyi-Újvár 1664. évi ostrománál II. Hadtörténelmi Közlemények, 2023/3.)

(15.) „La palla di pistòla pesa un lotto, cioè mezza oncia.” Raimondo Montecuccoli: Aforismi dell’arte bellica. 1704. In: Opere di Raimondo Montecuccoli. Jav. és bőv. Giuseppe Grassi. Jegyz. Ugo Foscolo. Torino, 1852. 81–227. és 313–499. o. 130–131. o.

(16.) Anton Dolleczek: Monographie der k.u.k. öszerr.-ung. Blanken und Handfeuer-Waffen. Graz, 1970. 59. o.

(17.) Padányi-Németh-Hamza: Tűzfegyverek hatékonysága Zrínyi-Újvár 1664. évi ostrománál I. Hadtörténelmi Közlemények, 2023/1.)