Műemléktől az örökségig
Meghatározó jelentőségűnek tekinthetjük a ma kulturális örökségi értéknek tekintett javak körének látványos bővülését, kiteljesedését. A 19. század közepe táján indult újkori műemlékvédelem fókuszában álló, kiemelkedő jelentőségű egyedi műemlékektől (székesegyházak, várak, nagy kastélyok) a 20. század együtteseket, történeti település(rész)eket értékelő megközelítésén át mára a történeti táj, az ipari örökség, sőt, a 20. század építészeti örökségének elismerésével gyakorlatilag teljessé vált „a műemléktől az örökségig” bejárt út. A későbbiekben még lesz szó arról, hogy ha van még tovább, akkor az várhatóan milyen irányba vezet.
De mit is jelent a valóságban – például az értékek megőrzése, bemutatása, illetve még tágabb értelemben: a társadalom, a közösségek szempontjából az „örökségesedés” ilyen mértékű kibontakozása? Azt biztosan mondhatjuk, hogy nem csak mennyiségi, de igen jelentős minőségi, azaz pontosabban tartalmi változást, váltást is jelent a műemlék/örökség lépés megtétele. Induljunk talán kicsit távolabbról, és állapítsuk meg, hogy az „emlékmű” szándékolt, és ezért létrejöttének pillanatától meglévő megemlékezési rendeltetésétől eltérően a „műemlék” esetében az emlékezetre vonatkoztatott tartalmi, rendeltetési elem mindig későbbi hozzáadás, illetve fel- és elismerés következménye. Másként kifejezve: semmi sem épül eleve műemléknek, hanem – amennyiben a közelebbi vagy távolabb utókor társadalmi igénye, pontosabban értékelése úgy hozza – azzá válhat.
A műemlékek, együtteseik és a műemlékhelyszínek esetében ezt a társadalmi elvárást szakmai-tudományos kiválasztás útján valósítják meg, ennek megfelelően döntő szerep jut a történeti, művészeti-esztétikai, etikai értékelés szempontjainak; a műemlékké válás tehát abban az értelemben nem „demokratikus folyamat” eredménye, amennyiben nem többségi szavazással születik döntés arról, hogy valamely – mai szóval – kulturális örökségi elem megüti-e a műemlékké avatásához szükséges mércét, vagy sem. A „műemlék” (és most ideértjük annak valamennyi, egyedi és területi védelmi változatait) lényeges tulajdonsága, legalábbis a hazai megközelítésben, hogy abban az értelemben nem analóg fogalom, hogy definíció szerint kivétel nélkül a nemzet szintjén jelentőséggel bíró elemeket illeti meg ez a kategória.
Más a helyzet az „örökség” fogalomkörében, amely természeténél fogva analóg fogalom, azaz különböző szinteken értelmezett, hasonló tartalommal, de eltérő hatósugárral. Egyesek egészen odáig elmennek, hogy… „Az építészeti örökség szubjektív fogalom. Azt jelenti, hogy egy épület kifejezi egy ember, egy kisebb vagy nagyobb emberi közösség identitását. A nagyapám háza nekem fontos,… A főutca egy szakasza, vagy a falu világháborús hősi emlékműve az ott lakók identitását fejezi ki, életük, múltjuk egy része, tanúsága… műemlékek, műemlékhelyszínek…ennél nagyobb közösség identitásának hordozói: nemzeteké, vallásé stb.” (Román András) És így tovább, egészen a Világörökségig.
Mindebből kiolvasható, hogy „minden műemlék örökség, de nem minden örökség műemlék” – no meg az is, hogy napjainkban (nemritkán még a hivatalos használatsorán is) összekeveredett a szóhasználat, és a kulturális örökség fogalmat jószerivel ma elsősorban a védett kulturális örökség értelemben alkalmazzák; azaz mintegy a műemlék szó szinonimájaként. Azzal az egyáltalán nem lényegtelen különbséggel, hogy többnyire beleértik a helyi (önkormányzati) védelemben részesített örökségi elemeket is. Ez a fogalom–használati keveredés, sajnálatos módon, szintén lényeges eleme a mai állapotot rögzíteni kívánó helyzetképnek, mert rávilágít a mindkét irányban lehetséges, és meglévő értékekre egyaránt veszélyeket jelentő „eltévelyedésre”.
Azokra a (létező) voluntarista megközelítésekre kell itt gondolni, amelyek egyik oldalról azt szorgalmazzák, ha valamit értéknek ismerünk el, azt kivétel nélkül úgy kell kezelni, mint ahogyan a műemlékeket; ami természetesen túlzás, és több szempontból is nyilvánvaló képtelenség. Ha lehet, akkor viszont még veszélyesebb az ellenkező véglet, amely szerint „elég volt a műemlékek és a műemlékvédők elefántcsont-toronyba vonult” elkülönüléséből, és a műemlékeket is úgy kell kezelni, mint bármely más örökségi elemet. Azaz maga az „örökös” – magánszemély, önkormányzat, egyházközség… tágabb körben: a beruházó, fejlesztő – tudja legjobban, hogy hogyan is kell (el)bánni ezzel az örökséggel, vagy kicsit finomabban, eufemisztikusabban megfogalmazva: hogyan kell azt „hatékonyan hasznosítani”. (…)