Akik megelőzték Szent Istvánt és Imrét
1083. augusztus 15-e és 20-a között került sor a székesfehérvári bazilikában I. István hamvainak oltárra emelésére (VII. Gergely pápa engedélyével), majd november 4-én szentté avatták fiát, az 1031-ban elhunyt Imre herceget is. A közvélemény elsősorban ezeket a szentté avatásokat ismeri I. (száz évvel később szintén szentté avatott) László korából, holott az 1083-as év „kanonizációs-termése” sokkal bőségesebb volt. Ezeket ugyanis megelőzte 1083. július 16-17-én Zoerard András és Benedek remeték szentté avatása, majd Gellért püspöké is július 25-én.
Ezeknek a szentté avatásoknak a bel- és külpolitikai súlyát valószínűleg aligha lehet túlbecsülni. Mindenképpen a László-kori diplomácia csúcsának számítottak, hiszen egyszerre legitimálták a még egy emberöltővel korábban is pogánylázadással küzdő keresztény államot és az európai uralkodói dinasztiák pedigréjének szintjére emelték az Árpád-házat (még ha László, ahogyan előtte András, Béla, Géza és Salomon is a család „pogány”, Vazultól eredeztethető ágából származtak). Nyilván nagyon tudatosan választották ki a szentté avatottak személyét, hiszen volt közöttük remete, remete-mártír, püspök (aki szintén mártírhalált halt) és uralkodó is, vagyis felölelték a teljes korabeli szenttípus-palettát.
Szintén rendkívül szerencsés volt a szentek temetkezési helyeinek elhelyezkedése. Szent István és Imre Fehérváron nyugodott, Szent Gellért a déli Csanádon, míg Zoerard András és Benedek a felvidéki Nyitrán, a későbbi Szent Emmerám székesegyházat megelőző prépostságban (a templomot a 12. században átneveztek sanctorum Emmerami, Andree et Benedicti-re). Utóbbi kettő nem volt az Árpádok „törzsterülete”, hiszen Nyitra és tágabb környezete a 10. század elején még vélhetően Kurszán törzsi birtoka volt és talán csak István apja, Géza kapcsolta az Árpádok birtokaihoz, míg Csanádot (Marosvárt) csupán Ajtony 1028-as legyőzése után csatolták a királysághoz.
Vagyis a temetkezési helyek és helyben ápolt kultuszuk „vonzáskörzete” nagy területet fedett le, ráadásul kis kitérőkkel ugyan, de akár egy szentföldi zarándoklat útvonalára is felfűzhetőek voltak. A „távolsági” zarándoklat a középkor folyamán nagyon fontos volt, hiszen senki sem tudhatta, hol találja meg azt a szentet, aki közbenjár a bűnbocsánatáért. Néha az adott szentnek is jól jött a messziről érkező bűnbánó. Jó példa erre Imre herceg, akinek a szentté avatásához mindaddig hiányzott a csoda, amíg egy Konrád nevű (korábban Jeruzsálemet is – hiába – megjárt) német vezeklő bűnösségét jelképező láncai szétpattantak a sírjánál és eltűnt az írás a bűnlajstromát felsoroló levélről. Miután a csodának szemtanúi is voltak, kezdeményezni lehetett Imre szentté avatását. Ráadásul a szentek javára szolgáltak a kultuszuknak helyet adó település fejlődésének is, hiszen Nyitra 12. századi püspökségi rangra emelésében nyilván a jelentős zarándoklat is szerepet játszott.
Az öt 1083-as szentből hármat viszonylag jól ismerünk. Ám Szent Zoerard András és Szent (magyarországi) Benedek manapság aligha tartozik a népszerű, vagy akár ismert szentek közé. Emléküket még a temetkezési helyükként ismert nyitrai Szent Emmerám püspöki székesegyházban is csak akkor találjuk meg, ha keressük, hiszen nem nagyon tűnnek fel barokk szobraik sem az épülethez vezető lépcsősor mentén. Pedig korukban egy népszerű szenttípust testesítettek meg, a remetéét (Benedek ráadásul még mártír is volt). Kultuszukat az Árpád-házban is ápolták: 1064 Húsvétján a későbbi I. Géza, akkor még nyitrai herceg Pécsett megkapta Zoerard András vezeklő láncának egy darabját a két szent legendájával együtt Mór püspöktől.
Ez az első magyarországi legenda, amely rímes prózában írja le a későbbi szentek életét és a halálukat követő csodákat. Mint kiderül belőle, mindketten a Nyitra melletti Zobor-hegyi bencés apátság lakói voltak.
András (akinek a korábbi, „pogány” neve Zoerard volt) egy idő után az apát engedélyével a hegy egy kis barlangjába költözött ki, majd a Trencsén melletti Vágsziklásra ment, ahol szintén egy barlangban töltötte mindennapjait. A szigorú aszkézisnek meglett az eredménye, hiszen gyakorlatilag halálra sanyargatta magát (erre 1010 és 1030 között került sor, ám valószínűbb a korábbi dátum). A tanítványa volt Benedek, aki követte Andrást, ám neki haramiák jóvoltából a mártíromság is osztályrészül jutott, hiszen Vágszikláson gyilkosság áldozata lett. Halálukat csodák – köztük halott feltámadása – követték, így tiszteletük hamar elterjedt, különösen a Felvidéken és Lengyelországban (a kutatók többsége lengyel származásúnak tartja őket, ám akadt, aki szerint horvátok voltak, hiszen ezen a területen is élénk volt a kultuszuk).
A két szent legendájánál is érdekesebb azonban maga a legenda szerzője. Mór püspök ugyanis nem csak átadta a legendát Gézának, de maga írta. Mór – még ha életét csak töredékesen ismerjük is – kétségkívül az egyik legérdekesebb „értelmiségi” szereplője a 11. század történelmének. Az 1000 körül született Mór/Maurus életének korai szakaszához fontos adalék a szövegkritika alapján az 1110-es években írt Szent Imre-legenda, amelynek hat fejezetéből egy a fiatal Mórral foglalkozik, aki ekkor pannonhalmi szerzetes volt. Itt találkozott több ízben is Imrével (majd apjával, Istvánnal is), s a fiatal herceg a legkiválóbbnak tartotta Maurust a szerzetesi közösségből. Maurus ezután pannonhalmi apát lett. Nyilván ebben az időben alakult ki a kapcsolata Fülöp zoborhegyi apáttal, aki adalékokkal láthatta el két remetéje életéről és haláláról (Mór Zoerard Andrást személyesen nem ismerte, Benedekkel azonban találkozott Pannonhalmán).
1036-ban István király pécsi püspökké nevezte ki Mórt, aki az elkövetkező évtizedekben is meghatározó alakja maradt a magyar belpolitikának: „jegyezte” a tihanyi apátság alapítólevelét 1055-ben és feltehetően részt vett a szekszárdi apátság alapításában is. 1070 táján, vagy az ezt követő években halt meg.
Nem lehetett tehát már a tanúja az 1083-as kanonizációknak, amelyeket 1064 előtt írt legendájával részben ő látott el kellő dokumentációval. A legenda megírásakor nyilván még fel sem merült István király és fia szentté avatása. Az 1070-es évekre azonban kihalhattak azok, akik még kortársai voltak az első királynak és tanúi, esetleg elszenvedői az "államegyesítésnek". Hogy az ötös szentté avatás koncepciója kinek a fejében fordult meg először, vélhetően sohasem fogjuk megtudni.
A cikk megírásában részben Buzás Gergely tanácsai, valamint Richard Prazak „Mór püspök Szent Zoerard és Benedek remetékről szóló legendája” és Bollók János „A Szent Imre-legenda” című tanulmányai voltak segítségemre
Kapcsolódó cikkünk:
Egy szarkofág maradt csupán a legendás városból