Köztünk élő templomosok II.
„Ma már megválaszolhatatlan, hogy mennyire lehettek gazdagok templomos testvéreink a 13-14. század fordulóján” – mondja Pánczél János, a Templomos Lovagrend magyarországi praeceptoriája Budapesti és Budapest környéki kommendátora. „Sem a bevételek, sem a kiadások nem ismertek, annyi azonban kiderült a per utáni jegyzőkönyvekből, hogy a lovagtestvérek kifejezetten szerényen éltek. De akármekkora bevételt becsülünk is, azzal kapcsolatban, hogy mennyi maradt meg végül, óvatosan kell bánni. Rendünk tagjai most is befizetik jövedelmük egy bizonyos részét a rendi kasszába. Ebből határon túli fiataloknak szervezünk honismereti tábort, valamint a tiszántúli commanda templárius alapítványa több száz családot segélyez és persze vannak komolyabb fenntartási költségeink is. Higgye el, fillérre elfogy a pénzünk.”
Egyenes út a máglyáig
A többi, szintén a Szentföldön alapított rend megtalálta helyét az új világban 1291 után. A johanniták még nagyobb súllyal vettek részt a betegápolásban (másik nevük is ispotályos volt), a német lovagrend pedig új, megtérítendő pogányokat keresett és talált a Baltikumban. A templomosok huszonharmadik, egyúttal utolsó nagymestere, Jaques de Molay azonban képtelen volt arra, hogy – divatos kifejezéssel élve – újradefiniálja a rend szerepét. Szemben a johannitákkal, akik Rodoszon támaszpontokat építettek maguknak, a templomosok hamar elhagyták Ciprust, ahová a szentföldi keresztény nemesség egy részével menekültek. Jaques de Molay bejárta Európát, adományokat gyűjtve a rend megerősítésére. Székhelyük egyre inkább Franciaország lett, amit nem nézett jó szemmel az uralkodó.
Balszerencséjük volt a templomosoknak, hogy éppen IV. (Szép) Fülöp ült a trónon. A király központosító törekvései közismertek voltak (uralkodása alatt kezdődött a pápák avignoni fogsága is), így nem viselte el, hogy az erős, gazdag, jól szervezett rend éppen országában tett szert mind nagyobb spirituális és gazdasági hatalomra. A templomosok azonban még mindig kaptak egy esélyt: Fülöp felvetette, hogy egyesíteni kellene a johannita és a templomos rendet (egyes történetírók szerint az volt a szándéka, hogy az egységes rendnek maga áll az élére). Molay azonban visszautasította a javaslatot. Hamarosan elhangoztak a templomosok elleni vádak az istentagadásról, a bálványimádásról, a mise megszentségtelenítéséről, a homoszexualitásról és 1307-ben szerte Európában letartóztatták a rend tagjait. Következett a jól ismert per, amelynek vége 1312-ben a templomos rend feloszlatása, vagyonuk, birtokaik elkobzása volt.
„Barbara Frale könyve azon a dokumentumon alapul, amelyre a vatikáni levéltárban bukkant. Eszerint V. Kelemen pápa már 1312-ben feloldozásban részesítette a rend vezetőit. Sok újat ez nem jelent, hiszen évszázadok óta köztudott, hogy testvéreink koncepciós per áldozatai lettek. Csupán arra bizonyíték, hogy hiába volt Fülöp bábja, Kelemenben mégis megszólalt a lelkiismeret” – mondja Pánczél János.
A pápa talán valóban „ki akart szállni” az őt uraló Fülöppel kötött szövetségből, ám a templomosok végzete beteljesedett. Voltak, akiket kivégeztek, másokat börtönbe zártak, a többieket szétkergették. Sokuk elpusztításához elegendőnek bizonyult a kihallgatás: a korabeli feljegyzések szerint Párizsban 138 lovagot fogtak el, és közülük harminchatan haltak bele a kínvallatásba. A rend vagyonát elkoboztatta a király, birtokaik jórészt a johannitákhoz kerültek (a francia példát pedig Európa-szerte követték). 1314-ben Párizsban máglyán égették el nagymesterüket, Jaques de Molay-t.
És ezzel a templomosok bevonultak az emberiség kollektív fantáziájába.
Képzeletbeli szerzetesek és lovagok
„Hamar obskurus érdeklődés vette körül a középkori templomos rendet, ami még napjainkban is sokat árt nekünk” – állítja a templomos kommendátor. „Sokan keresnek meg minket, hogy csatlakozni szeretnének, de jó részük valamilyen fantazmagóriát kerget. Az érdeklődők közül voltak, akik szabadkőművesnek vallották magukat és csodálkoztak, amikor kijelentettük, hogy nekünk semmi ilyesmihez nincs közünk. Hiszen mi egyházi lovagrend vagyunk, és az Egyház tiltja az ebben a szervezetben való részvételt.”
Kincset és titkot keresnek sokan a templomosok történetében, no és persze évszázadokon át tartó összeesküvést. A mendemondák szerint voltak a Frigyláda megtalálói és őrzői, és kapcsolatba hozták őket a Grállal is. Előbb a rózsakereszteseket, majd a szabadkőműveseket tartották a rend örökösének. Utóbbiak közül néhány csoport igyekezett felépíteni az egykori renddel megegyező szervezetet, a nagymesterből pedig legfelső fő lett, akit persze nem ismerhettek meg a feltétlen engedelmességet fogadó tagok.
Évszázadokon át gyanítottak hol itt, hol ott elrejtett templomos kincset Franciaország területén. És nem csak ott. Mivel azokat a templomosokat, akik Angliába, vagy Portugáliába menekültek, nem érte el a boszorkány-, azaz templomos üldözés lángja, születtek mesék a Skót-felföldön és az Ibériai-félszigeten elrejtett kincsekről is.
A templomosok jelenléte a kollektív fantáziában sok okkal magyarázható. Magyarországon a rendnek a jelenlegi ismereteink szerint tizennégy rendháza volt, elsősorban a délvidéken, amelyen keresztülvágtak a zarándokok. A középkor végi forrásokban gyakran felbukkan, hogy a néphit szerint ezt, vagy azt a várat, templomot templomosok építették hajdan. Az ilyen történetek alaposabb vizsgálat után mesének bizonyulnak. Megeshetett, hogy romos templomot látva a szó összecsengése miatt hajlamosak voltak templomos építőket gyanítani az emberek. Félrevezető volt a templomosok Európa-szerte közismert „vörös barát” neve is: ha bárhol ilyen színű ruhába öltözött egyházi személyt láttak (akár szeminaristákat is), felmerült a gyanú, hogy az illető templomos.
Templomosok ma: nincs titok!
„Pedig érdemes megemlékezni a középkori magyar templomosokról a történelmi tények ismeretében is” – véli Pánczél János. „Ahogy a Szentföldön, Magyarországon is önfeláldozásukról voltak híresek. A tatárok ellen vívott muhi csatában valamennyi magyar templomos lovag hősi halált halt. De nem csak harcoltak: némelyik rendházuk hiteles hely is volt, tehát segítették az államgépezet működését. Magyarországon nem is volt hasonló üldözésben részük, mint nyugatabbra: a birtokelkobzások után beolvadtak a johanniták közé.”
Az 1979-ben újraalapított rend nagymestere azóta is Marcello Alberto Cristofani della Magione gróf, székhelye Sienához közel található. Magiszteri delegátus, vagy praeceptoria az olasz központon kívül az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban és persze Magyarországon van.
„130 körül van a szerzetes- és az engedelmességi lovagok száma összesen a világon” – mondja a magyar lovag. „Változás a régi rendhez képest, hogy már nők is lehetnek templomosok: kevesebbet vállalnak és kevesebb jogot is kapnak mint a lovagok, de helyük van közöttünk, ők a dámáink.”
Pánczél János reméli, hogy nem csak múltjuk, jövőjük is van a templomosoknak. Rendjük a jelenlegi jogi státusz szerint krisztushívők magántársulása, ha egyházi bullát is kapnának, remélik, hogy minden rosszhiszemű találgatás megszűnik. A tagok létszámának bővítése azonban nem cél. „Mi Krisztus követésére, a keresztényi hagyomány ápolására, a régi rítus terjesztésére és gyakorlására, hit- és ifjúságvédelemre, karitatív tevékenységre tettük fel a szolgálatunkat és ez teljes odaadást kíván” – mondja. „Nem hagyományőrzők vagyunk, karddal sem hadakozunk, korunk a hit megvédésére nem a fegyverek, hanem a meggyőzés, a párbeszéd erejét kívánja meg.”
Másodközlés a National Geographic Online engedélyével