Ötmillió euróból újítják fel Vajdahunyad várát

A napokban írta alá Vajdahunyad polgármestere és a felújítást végző cég képviselője a kivitelezési szerződést, így ötmillió eurós (1,6 milliárd forint) kilencvennyolc százalékban európai uniós támogatásból újul meg Erdély egyik legjelentősebb középkori műemléke. A várat évente több mint háromszázötvenezer turista látogatja, s mint Dan Bobouţanu polgármester elmondta, nem csak nemzeti szinten fontos a vár felújítása, hanem a hozzá kötődő magyar és német közösségek miatt is.

A hírek szerint a polgármester nyilatkozatának ez a része okozott némi meglepetést, holott nyilván nem puszta gesztusról van szó, hanem ez a realitás: a bevétel szempontjából és véleményformáló erejük miatt is fontosak a nyugatról érkező látogatók.

De folytassuk a tervekkel: huszonhét hónapig tart majd a külső-belső felújítás, amely során a többi között elbontják a korábbi renoválások cementes hozzáépítéseit, boltozatokat, padlózatokat építenek újjá, így látogatható lesz a Fehér-rondella és a Bethlen-szárny eddig lezárt része is. A Nebojsza-toronyban, a lovagteremben és az Országháznak nevezett nagyteremben (amelyet Hunyadi János kormányzósága idején tárgyalásokra használtak) repedésekre figyeltek fel, az okok feltárása után ezeket is javítják. A vár látogathatóságáról a munkálatok ideje alatt még nem adtak ki tájékoztatást.

Vajdahunyad vára a magyar történelem egyik ikonikus épülete mind építészeti, mind történelmi szempontok szerint. Hatalmas értéke, hogy sohasem lett rommá, vagyis a középkori tömege és részletei állnak. Bár roppant érdekes a 15. századi, majd az azt követő építéstörténete (amelynek kezdeti szakaszáról, a várat feltehetően megelőző erődítésről még nincsenek kutatási adatok), legalább ennyire tanulságos a helyreállításáé, megőrzéséé, amely több mint másfél évszázada, az első magyar államilag finanszírozott műemlék-felújításaként vette kezdetét.

Építve rombolók, rombolva építők

Vajdahunyad várának helyreállítás-történetét Radu Lupescu művészettörténész foglalta össze 2006-ban a Vajdahunyad vára a Hunyadiak korában című nagyívű doktori disszertációjában, a cikkben többnyire az ő adataira támaszkodunk. Eszerint ott érdemes felvennünk a történet fonalát, hogy 1854-ben a Nebojsza-torony kivételével leégett az egész, addigra már sokat szenvedett, részleteiben erősen pusztuló – és pusztított – épületegyüttes. A hajdan roppant kvalitásos várat ugyanis a Hunyadiak kora óta többször átépítették, a 19. században már hivatali célokra használták, az utolsó két évben járásbíróság is működött a falai között.

A tűz miatt leégett, tető nélkül álló vár, immár romként néhány évtized alatt nyilván elpusztult volna, azonban Arányi Lajos sebészorvos, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságának tagja hosszas kutatás után 1867-ben (vagyis a Kiegyezés évében) roppant alapos műemléki monográfiát jelentetett meg a várról, amelyet Deák Ferencnek ajánlott. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttének lázában égő úri, polgári és értelmiségi közvélemény, valamint a döntéshozók is fellelkesültek a gondolattól, hogy megmentsék a jövő számára a magyar történelem egyik legragyogóbbnak tartott korszaka, a Hunyadiak kora emlékét. Kezdetben az volt a terv, hogy királyi várként állítsák helyre (Hunyadi János és Mátyás király mellé emelve, így legitimálva Ferenc Józsefet), s mivel a különböző szándékú akaratok szerencsésen találkoztak, állami pénzből megkezdődhetett a helyreállítás 1868-ban.

A szerencse nagy része tulajdonképpen eddig tartott ki. Friedrich Schmidt, a korszak talán legnagyobb tekintélyű purista építész-restaurátora a tanítványaival együtt ugyan elkezdte az épületegyüttes felmérését, a művezetéssel járó napi munkát azonban nem vállalta, azt egyik tanítványára, Schulcz Ferencre bízta. „Oly sok iratott és mondatott utolsó időben Vajda-Hunyad váráról, hogy tán fölöslegesnek tetszik ha ezen tárgyhoz szólok; de az ily romban heverő monumentális épület olyan mint a leltár nélküli elhagyott könyvtár, melyben a szorgalmas búvár éveken át mindig új és új felfedezéseket tehet” - írta a következő évben Schulcz a munkáról, amelybe nagy lelkesedéssel vágott bele, s rendszeres közleményeket adott ki a sajtónak és a szakmának. Ő azonban roppant fiatalon 1870-ben meghalt és a helyét Steindl Imre (és segédje, az építésvezetővé kinevezett Piacsek Gyula) vette át. 1872-ben elvetették a királyi várkastély kiépítését, ezután a Bethlen-szárny elé tervezett neogótikus tornácra koncentráltak. Megmagasították egy emelettel a kaputornyot és fa körüljáró karzatot kapott. Több középkori részletet elbontottak és azok másolatát építették fel újra. A költségek megemelkedtek, ezért a képviselőház visszanyeste 1874-ben a költségvetést.

Steindlt egyébként feltehetően jobban érdekelték az egyéb munkái, mert bár javában folyt Vajdahunyadon az építkezés, közleményeket már nem adott ki, sőt 1874-ben kiszállt a munkából, a hozzá nem értő Piacsekre hagyva azt. 1876-ban megjelent egy röpirat, amelyben a szerzők személyes hangon keltek ki Steindl és Piacsek tevékenysége ellen: „Kivetkőztettétek a vajda-hunyadi várat minden történeti műbecscsel bíró eredetiségéből, lábbal tapodtatok minden műízlést, tartsátok szerencséteknek, ha a nemzet neveiteket elfeledheti!”. Tény, hogy a várban jobbára csak a gótikus részeket igyekeztek megtartani, ahol pedig ezeket kevesellték, neogót kiegészítésekkel akarták fokozni a hatást. Nem törekedtek az eredeti kőanyag megtartására sem, nagy tömegben új, gyakorta pontatlan másolatokat, faragványokat készítettek.

Kutatás a tervezés előtt

A munka ezután egyre szűkebb mederben csordogált, s mire 1881-ben megszületett a műemlékek védelméről szóló rég várt törvény és megalakult a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB), szinte teljesen elfogyott a pénz. Minimális költségvetéssel dolgozott a várnál a MOB másodépítésze, gróf Khuen Antal haláláig, 1890-ig, majd 1896 és 1899 között Schulek Frigyes folytatta a még mindig purista szemléletű munkát.

Új szemléletet Möller István hozott, aki 1907-től az első világháború derekáig, 1916-ig vezette a helyreállítást. Möller egyébként korábban már dolgozott a váron, még Khuen irányítása alatt, majd a halála után, amikor új művezetőnek Lux Kálmánt szerződtette. Igazán azonban csak 1907 után teljesíthette ki a koncepcióját, amely sokkal jobban tiszteletben tartotta az eredeti építészeti részleteket. Eltávolította elődei szakszerűtlen kiegészítéseit, igyekezett a vár építéstörténetét is kutatni. Módszeréről később a várról szóló monográfiájában ezt írta: „Mint a várnak évtizedeken át restauráló építésze, feladatommá tettem építési korainak felkutatását. Vizsgálataimnál figyelembe vettem az alaprajzi elrendezéseket, a felépítés módozatait és tekintetbe vettem az átalakításokat, melyek a támadás mindenkori eszközeihez alkalmazkodtak és a növekedő lakásszükségletet is kielégítették. Megvizsgáltam a kövek formai alakítását, az építészeti részleteket, a profilképzésnek és az alkalmazott profilszerkesztésnek elveit, de ezenfelül megfigyeltem a gyakorlati szempontokat is, a technikai kivitelt, a kövek közötti habarcs összetételét, a felhasznált építőanyagok mineműségét, eredetét és megmunkálását, nemkülönben a kövek elhelyezésének módját. Ezen gyakorlati szempontokat műtörténészeink vizsgálataiknál eddig nem vették figyelembe. Ennek tulajdonítható, hogy ott, ahol elég írott adat nem állt rendelkezésre a kormeghatározás kérdésében műtörténelmünkben annyi ellentmondást találunk.”

A Vajdahunyad – Budavár tengely

1916-ban azonban a háború miatt fel kellett függesztenie a munkát és már nem térhetett vissza Vajdahunyadra. Erdély 1920-ban gazdát cserélt, s a román sokáig nem tudott mit kezdeni a várral. Az épületegyüttes erősen pusztulni kezdett, s fordulat csak az 1950-es években, Hunyadi János halálának ötszázadik évfordulójára készülve következett el. 1956-ban a Román Akadémia meghívására magyar szakemberek is részt vettek egy nemzetközi, Bukarestben tartott konferencián, amelynek gyümölcseként több cikk és könyv is megjelent a Hunyaiakról. A sors fintora, hogy éppen ebben az évben nyilvánították ipari várossá Vajdahunyadot, s a bányákhoz vezető utat a huszárváron vezették keresztül.

A román szakma azonban felfigyelt a várra. Már ebben az évben elkezdődött egy kisebb régészeti kutatás a várkápolnában, majd nekikezdtek a helyreállításnak 1957-től. A vajdahunyadi munkálatokra inspirálóan hatottak a Gerevich László vezette budavári kutatások, amely során a Hunyadiakhoz időben közel álló Zsigmond-kor emlékei kerültek elő (a hatás visszafelé is működött: Gerevich a vajdahunyadi erkélysort illesztette a budavári palota rekonstrukciós rajzára, ezt csak az 1990-es években cáfolta meg Buzás Gergely és Szekér György). A Buda – Vajdahunyad páros ezzel együtt egy fontos tétele lett a középkori magyar művészettörténetnek.

Vajdahunyadon az ötvenes évek második felétől a hatvanas évek végéig folytak régészeti kutatások, illetve helyreállítások. A palotaszárny lovagterméből kitakarították az oda szinte bekövült, eredetileg tárolásra odavitt cementet. Kijavították a várfal, valamit a kaputorony és a Hímes-torony repedéseit. A többi közöttótolták az elkorhadt-faszerkezeteket, tetőhibákat, kisebb részleteket visszabontottak, ugyanakkor igyekeztek a Möller által tervezett részleteket megtartani.

A most kezdődő helyreállítás eredményét pedig a tervek szerint 2021-ben láthatjuk majd.