Életveszély miatt bezárhatják a Salamon-tornyot
„Az alsóvár kaputornyának tetejéről a tél végén kezdtek hullani a cserepek, és sajnos meg kellett állapítanunk, hogy a hatvanas években kialakított tetőhéjazat megadta magát. Ezt követően a várfal is omlani kezdett, majd néhány napja elkezdtek nagyobb betondarabok kiesni a Salamon-torony vasbeton gyilokjárójából. Mivel ez harminc méteres magasságban van, végzetes balesetet is okozhatna egy ilyen betondarab, ezért a torony falainak tövét kordonnal elzártuk a látogatók elől, miután a várfal és a kaputorony környékét már hetekkel korábban körülkordonoztuk” - mondta el portálunknak Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeumának igazgatója.
A múzeum négy évvel ezelőtt már pályázni készült, hogy a Salamon-tornyot felújíthassák, azonban – mivel a tervek a hatvanas években a műemléki felújítás során rákerült vasbeton szerkezeteket némiképp háttérbe szorította volna – a műemléki tanácsadó testület nem támogatta a rehabilitációt. Az akkori indoklás szerint a modern anyag ugyanúgy hozzátartozik a torony történetéhez, mint a 13. századi kő, ezért azt is meg kell védeni. Csakhogy a két anyag együttélése hosszú távon szinte lehetetlen, és a vasbeton pedig korántsem olyan tartós, amilyennek hitték a 1960-as évek helyreállításának tervezői. Az épületre a máig ható modernista korszellem hatására nem tettek valódi tetőt, a lapos tető szigetelése pedig a sokszori javítások ellenére is szinte csatornaként vezette és vezeti be a csapadékot a torony belsejébe, pusztítva ezzel a betont éppúgy, mint az eredeti köveket. Az eredetileg faszerkezetű, ám vasbetonból helyreállított külső gyilokjáró fedetlenül maradt, a vasbeton lemezen így akadálytalanul átfolyó víz pedig idővel kikezdte a folyosót tartó vasbeton konzolokat is. Mint négy éve írtuk: „Az épület elektromos hálózata jórészt már megadta magát, a klíma kedvez itt-ott a mohásodásnak is. Maga a beton mállik, sokkal jobban mint a kőfal, és a javítási kísérletek csak rontottak a helyzeten. A könnyed, nyitott, vaskorlátos gyilokjáró életveszélyes: annak is, aki rajta jár és annak is, aki alatta.”
A cikket a fotók alatt folytatjuk!
A IV. Béla korában, a tatárjárás után épült toronynak az utóbbi fél évezredben egyébként is szomorú sors jutott: a háborúk mellett a műemléki helyreállítások sem kímélték. A bajok akkor kezdődtek, amikor 1540-ben, az egymással vetélkedő két magyar király, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közti háború során szétlőtték a déli sarkát. A sokáig romosan álló épületen az sem segített, amikor Henszlmann Imre – Schulek Frigyes közreműködésével – 1871-ben nekikezdett a csonka, ám statikailag ép torony "megmentésnek". A magyar műemlékvédelem legendás alakját nem ezért a munkájáért őrizte meg az emlékezet, hiszen inkább csak pusztított mint kutatott: lerombolta a Duna felőli oldalon egészen addig épségben álló, a lakótoronyhoz csatlakozó 13. századi árnyékszék-tornyot és kipucolta az épület belsejét is, elbontatva az akkor még a két alsó szinten álló 14. századi válaszfalakat és boltozatokat. Schulek már egy csak a súlyosan megrongált torony helyreállítását kezdhette meg 1872-ben, de pénzhiány miatt a munkát nem fejezték be. A lerombolt sarok újjáépítése csak fél magasságig készült el, viszont ez sem az eredeti formájában: a középkoritól eltérő rendszerű csigalépcsők és soha nem volt ablakok készültek az új falazatba, sőt a lebontott árnyékszéktorony ajtóit is kidobták, hogy neogótikus ablakokat alakítsanak ki a helyükön. Hosszú szünet után csak az 1920-es években, Lux Kálmánnak sikerült folytatni a restaurálást, amikor végre sor került a 16. században lerombolt sarok teljes kiegészítésére is, igaz, akkor még csak a belső falsík vonalában, és fából. Szintén ekkor készült el a felső gyilokjáró-folyosó vasbeton konzolokra támasztott faszerkezetű rekonstrukciója – melyet akkor még bölcsen tetővel is elláttak –, továbbá a pártázatok tégla-kő kiegészítése és a torony belsejét lezáró vasbeton födém. Mindebből a faszerkezetek bizonyultak később végzetesnek, 1950-ben ugyanis a torony kiégett. A lángoló fagerendák helyrehozhatatlan károkat okoztak a középkori falsíkokban és elpusztították a visegrádi múzeumnak a torony földszintjén berendezett kőtárát is, benne a torony számos eredeti kőfaragványával. Több elvesztegetett, és folyamatos pusztulást okozó év után 1959-ben Szanyi József irányításával indult meg újra a helyreállítás, melynek során hatalmas vasbeton födémeket véstek be a torony falaiba, elpusztítva ezáltal a középkori gerendafödémeknek addig még meglévő fészkeit is. 1961-től Sedlmayr János vette át a munkák irányítását. Az ő munkájának köszönhetően nyerte el 1970-re mai formáját a torony és környéke. Az első nagyobb problémák az ezredforduló táján jelentkeztek: megkezdődött a tetőterasz beázása, repedések jelentkeztek a gyilokjáró konzolain.
„Múlt héten nyitottunk új tárlatot a toronyban, a Chronica Hungarorum című fotókiállítást, amely Borbély Béla csaknem száz fényképével mutatja be a magyar középkor gazdag emlékanyagát. Sajnos a megnyitón már kordonokkal fogadtuk az érkezőket” - mondta Buzás Gergely. „A múzeumnak önerőből nincsenek forrásai, hogy az immár életveszélyes állapotot elhárítsa, nyilván állami támogatásra volna szükség hozzá. Sajnos az évek óta halasztgatott renoválás miatt az egész alsóvár állapota egyszerre vált kritikussá, ezért azt tervezzük, hogy ha nem érkezik segítség, az idei nyár végén bezárjuk a Salamon-tornyot és lezárjuk az egész alsóvárat, hogy ne veszélyeztessük senki életét, testi épségét, mert komoly beavatkozás nélkül egy újabb telet már nem fog az épület kibírni.”
Kapcsolódó cikkeink:
Életveszélyessé válhat a visegrádi alsóvár
Középkor a vasbeton fogságában
A Salamon-torony és az alsóvár a műemlékem.hu adatbázisában
Fontosabb kulcsszavak
Kapcsolódó cikkek
Felújítani ugyan nem sikerült, de legalább az életveszélyt elhárították – a korábban kalákaként ismert családiház-építést megszégyenítő együttműködéssel. Csináld magad a műemléked?