Keleti gyökerek, nyugati alapok
Korabeli források hiányában meglehetősen sematikus és a nemzeti romantikával átitatott honfoglalás és államalapítás képet őriz generációk óta a történettudomány – s ennek a tudományos szempontból soha erős lábakon nem álló halovány kolosszusnak a végletekig leegyszerűsített változata uralja a közoktatást éppúgy mint a közgondolkodást.
Az persze nem baj, ha egy nép és ország eredete részben a mesék világába vész. A magyar nép Kárpát-medencei megjelenése, majd kisvártatva a keresztény királyság születése azonban a meseszerű elemek olyan halmaza, amely a szaporodó (olykor már évtizedek óta meglévő, de nem, vagy csak részben publikált) leletanyag összeillesztése nyomán rögvest részben felfesleni látszik.
De lássuk magát a mítoszt, azaz mítoszokat. Az első közülük a szinte néptelen Kárpát-medence képe, amelyet „belaknak” a honfoglalók. A néptelenség, vagy viszonylagos néptelenség persze a terület egy részénél igaz, hiszen ilyen volt a Felvidék észak-keleti fele, amelynek komolyabb benépesítésére csak a 12-13. században, sőt azt követően került sor, vagy a Tisza és mellékfolyói mocsaras árterei. A Dunántúl honfoglalás kori népességéről sincsenek persze adataink, ám megkockáztathatjuk, hogy gyökeresen más népsűrűség jellemezte, amit mind bőségesebb leletanyag is alátámaszt. A Duna nem csak a népesség száma miatt volt a Kárpát-medence választóvonala, de kulturális értelemben is, hiszen a nyugati területek, a hajdani Pannonia, a frank érdekszféra keleti határvidéke volt.
Erről a Pannoniáról pedig – mármint a római uralmat követő idejéről – egyre többet tudunk. Keszthely-Fenékpuszta, Zalavár, a visegrádi Sibrik-domb feltárása, vagy épp Székesfehérvár környékének régészeti lelőhelyei és egyéb dunántúli római kori gyökerű lelőhelyek, mint például Pécs anyagának értékelése mindinkább arról tanúskodik, hogy az 5. század első felében korántsem szűnt meg, nem csupán az élet, de a rómaiként definiált kultúra sem Pannoniában. Valódi, teljes, vérségi továbbélését a római kori lakosságnak természetesen nem, illetve csak szórványosan és időlegesen lehet bizonyítani, ám a városias települések egy része vélhetően nem néptelenedett el hosszú távon teljesen sohasem. Mivel azonban ezek jobbára ma is városok: Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, így koraközépkori életük vizsgálata igen nehéz.
Pécsett az ókeresztény temető egyes épületeinek középkori továbbélése régóta ismert, és ezt csak alátámasztották a Cella Septichora újabb ásatásai. A római város szerkezete azonban csak a legújabb kutatások során kezd kibontakozni a modern település alól, a koraközépkori településekről pedig jobbára semmit sem tudunk még. Esztergomban a 10. században fejedelmi székhellyé váló vár római eredetét ugyan ismerjük, de máig kutatatlanok úgy a római mint a koraközépkori vár legfontosabb területei. Ásatásokra eddig csak a 11. század második felétől, 12. századtól fontossá váló és beépülő déli hegyvégen volt lehetőség, ám itt éppen ezek a későbbi építkezések tüntették el a korai maradványokat.
Még homályosabb a kép magyarok másik korai központjának, Székesfehérvárnak az esetében. Az antik Pannonia egyik talán legjelentősebb városcsoportját alkothatták a Vértes hegység és a Mezőföld találkozási pontjánál, a Sárvíz forrását jelentő mocsaras vidéken létrejött antik települések, melyek romja Tác, Szabadbattyán, Csákvár római és kora-népvándorláskori gazdag lelőhelyeit alkotják. Ezek ölelik körül a mocsárvidéken áthaladó, római eredetű út egyik legvédettebb pontján, egy szigeten felépült középkori Székesfehérvárat, amelynek azonban antik és koraközépkori települési előzményei máig homályba vesznek a régészeti lelőhelyek és leletanyag feldolgozatlansága miatt.
Óbuda, a római Pannónia katonai központját jelentő Aquincum, romjaiban a 17. századig fennálló antik előzményei már korántsem kérdésesek, és a 11. századtól adatolható kiemelkedő középkori jelentősége is vitathatatlan, ám annál homályosabb a kép a koraközépkori 5-10. századi időszakról, amely ma is az Atilla városáról, Árpád sírjáról és Kurszán váráról szóló középkori legendák világába vész. A modern régészeti vizsgálatokra ebben a kérdésben még számos feladat vár.
Könnyebb a kutatók dolga a koraközépkorig továbbélő, de a középkor későbbi századaiban már elhagyott későrómai erődök esetében. A visegrádi Sibrik-domb 4. századi erődje, Pone Navata feltárása a 8. századtól igazolja újra a vár használatát, majd a 10. századtól, már a magyar uralom alatt kiépülő új hatalmi és egyházi rendszerbe való beilleszkedését. A Zala folyó torkolatának vidékén az Avar-korig továbbélő későantik erődváros, Valcum (Fenékpuszta) örököseként a 8. század közepétől élte világkorát Mosaburg (Zalavár), amely a kutatás szerint frank uralkodói székhelyként is szolgált egy ideig, nem csupán egy vazallus, a frankoknak behódolt szláv úr fészke volt. A magyar állam kiépülése idején pedig újra közigazgatási és egyházszervezeti központtá vált.
Mit találhatott tehát a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében? A dunántúli részeken nyilván viszonylag nagy népsűrűséget, néhány virágzó, városias települést, római és Karoling eredetű várakat, keresztény hitet. A frank hatásnak köszönhetően talán az egykori római kultúra késői, „lebutított”, de működő elemeit például a bürokrácia, vagy a gazdaságszervezés terén.
Dogmaként kezeljük, hogy az újonnan érkezett magyar népesség nem telepedett be a római „romok” közé. Pedig ezek egy része ekkor egyáltalán nem volt rom, és a 10. században megszerveződő új hatalom (különösen a század közepétől) központjai rendre római kori előzményeket mutatnak. Géza fejedelem székhelyei: Székesfehérvár és Esztergom, szövetségese, az erdélyi Gyula központja Gyulafehérvár mind antik településekre, sőt antik falak közé épültek. Miért tettek volna másként? Pannonia nyilván megszenvedte az uralkodó elit kicserélődését, de a nagyszámú korábbi és a nyilván nagyságrendileg kisebb honfoglaló lakosság viszonya hamar normalizálódhatott. A folyamatosan működő gazdasági és talán irányítási szervezet valószínűleg komoly szerepet játszhatott a későbbi Árpád-ház felemelkedésében, abban, hogy néhány évtized alatt a hatalmukba kerítették szinte a teljes Kárpát-medencét. Az Árpádok éppen abban különböztek riválisaiktól, hogy már a 10. század második felében az ő kezükben voltak a római-karoling-keresztény hagyományt leginkább megőrző területek.
A cikk folytatása az Archeologia - Altum Castrum Online portálon
Kapcsolódó cikkeink:
Régészeti kalandozások: A visegrádi ispáni vár régészeti kutatása
Karoling-kori palotát találtak Zalaváron?