Műemlékek derékhada: közel a mese vége?
- Fájónak éppen nem nevezném, egyrészt nem lenne szép annyira irigynek lenni, másrészt Nyugat-Európában sem csak sikertörténetek vannak. Az persze igaz, hogy mi örülnénk a legjobban, ha az ottani tapasztalatokat itthon is fel lehetne egy az egyben használni, de egyelőre sajnos eléggé különbözik a környezet. Elsősorban a brit és a francia előadók szavaiból derült ki, hogy náluk a műemlékvédelem milyen gyorsan és eredményesen reagált a válságra, illetve a bemutatott norvég példa mindezt konkrét számokkal is alátámasztva bizonyította. Ott ugyanis értik a döntéshozók, hogy a különböző történetileg értékes, látogatott épületek, épületegyüttesek fejlesztése egyfajta recessziós befektetés: vagyis amikor a gazdaság lendülete csökken, érdemes ezekbe fektetni, hiszen több szinten is fejlődést generál – megtanulhattuk azt a kifejezést, hogy az örökség-alapú programoknak-projekteknek kedvező „anti-ciklikus” hatásuk van.
- Csakhogy a magyar-osztrák határon mintha megváltoznának a matematika és a közgazdaságtan szabályai. Ami ott befektetés, az itt pénzkidobás, illetve annak tekintik.
- Különbség van sajnos az épületállomány minőségében is. A nyugat-európai országokban az alapvetően jó állapotú épületek szinten tartása, esetleg további felújítása a cél. Magyarországon sokkal rosszabb a műemlékek általános állapota, vagyis itt még egy-egy nagy projekt esetében is előbb azt az állapotot kell elérni, ami a szerencsésebb történelmű országokban eleve adott. És ha már szinten tartás: a történelmi épületek folyamatos törődést igényelnek, ami sajnos itthon sok esetben még mindig, gyakorta a már egyszer felújított épületek esetében is elmarad. Pedig a pusztulás ott kezdődik, hogy kilazul és elmozdul néhány cserép és ázni kezd a tetőszerkezet. Mint az angol verses mesében, amely egy elveszett patkószeggel kezdődik...
- … és az ország elvesztésével ér véget. Ha megpróbáljuk egységesen kezelni a hazai műemlékállományt, ami nyilván nem egyszerű, hiszen az egyes épületek állapota más és más, hol tartunk ebben a mesében? Mennyi van még hátra a végéig?
- Én sem kezelném egységesként az állapotot. De az kijelenthető, hogy a kevésbé szem előtt lévő történelmi épületek, vagyis a műemlékállomány derékhada, és különösen is a történeti települések területi védelem alatt álló, tehát egyedileg nem védett, mégis nagyon értékes épületállománya ezen az úton halad. És van egy borzasztó csapda: ha rendre elmarad a karbantartás, akkor évről évre nő a költség, az elvégzendő munka, amiért és amivel az eredeti állapotot helyre lehet állítani... Amit nem is biztos, hogy minden esetben el lehet érni, azaz egyre inkább számolni kell végleges veszteséggel is.
- … és ha most nincs pénz, akkor két év múlva pláne nem lesz a duplája.
- Pontosan. Ez egy végzetes lejtő, amelyen sajnos sok védett épület elindult. És egyúttal csapda is.
- Mennyiben felelős ezért a műemlékvédelem általános alulfinanszírozottsága? Elvégre jó néhány éve, a nagy pályázati forrásokat nem számítva, folyamatos megszorítások között, egyre szűkülő keretből gazdálkodnak.
- Az alulfinanszírozottság természetesen rettenetes állapot, hiszen úgy vár el eredményeket, egyébként jogosan a társadalom, hogy ezek az anyagi korlátok nincsenek a köztudatban. Ma is hallani: „majd jönnek a műemlékesek és adnak pénzt”. Sajnos ez már régóta nem így működik. De talán a pénzhiánynál is pusztítóbb a műemlékek derékhadának gazdátlansága. Az első hibák, a meglazult cserepek visszaigazításához elsősorban nem pénzre, hanem odafigyelésre volna szükség. Ahhoz viszont gazda kell, aki törődik az épülettel, és persze funkció.
- Milyen típusú emlékek vannak a legnagyobb veszélyben?
- Nyilván azok, amelyek nincsenek a társadalom figyelmének középpontjában, s amelyekhez nincs kötődésük a helyieknek. Ilyenek lehetnek akár a vidéki magtárak, külterületi majorsági együttesek, amelyekből a műemlék-listát nézve akár azt is gondolhatnánk, hogy sok van, azonban a többségük vészesen pusztul, hiszen nem találnak új funkciót nekik. De gyakorta így van ez településeken belül is, rengeteg történeti épület áll üresen és pusztul fokozatosan. Ami kicsit belegondolva abszurd, elvégre ha egy helyi vállalkozó irodát akar, akkor épít egy új épületet, ahelyett hogy eszébe jutna az ott álló, romló állapotú műemlék felújítása és hasznosítása. Pedig az ilyen esetekben a helyi megbecsülés segíthetné a legtöbbet a műemléki értékek megőrzését elősegítő méltó új használattal – azaz oly módon, hogy senki sem járna rosszul. Sürgősen szemléletváltásra van tehát szükség, hogy másként, ne csak teherként, hanem lehetőségként nézzünk a megőrzendő történeti épületállományra, hogy az minél teljesebb mértékben a hétköznapjaink részévé válhasson. Különben sajnos egyre kevésbé lehetnek illúzióink, garantáltan rossz lesz a mese vége. És ami a műemléki, történeti értékek körében a maga fizikai valóságában elvész, az örökre pótolhatatlan, még akkor is, ha esetleg a végpusztulás előtt sikerült volna dokumentálni. Az értékek teljes körű leltárba vétele, felmérése szintén sürgető, és a hasznosításhoz hasonlóan nagy erőfeszítést-összefogást igénylő örökségvédelmi feladat, ez azonban már egy másik történet, pontosabban egy másik fejezete ennek a történetnek.
Kapcsolódó cikkeink:
Fehér folt az ország háromnegyede
Entz Géza: Meg kell teremteni az örökségipart!