Jutottak morzsák Lengyelországnak is a magyar tortából

Bár a trianoni területvesztéshez, az összesen 189 ezer négyzetkilométerhez képest elenyésző a Lengyelországhoz egy külön szerződés értelmében került 589 négyzetkilométernyi terület, Fiume olasz időszakát leszámítva ez az egyetlen olyan része az egykori történelmi Magyarországnak, amely nem szomszédos államhoz került. A „magyar torta”, vagyis történelmi Magyarország ugyanis egy politikai, s nem etnikai konstrukció volt, tortához méltón sok összetevővel, tehát a nacionalizmus feléledése már előrevetítette a sorsát, amit végül a világháborút lezáró új határok teljesítettek be (még ha az elcsatolt területek mértéke és nagysága még egy évszázad távlatában is nehezen feldolgozható).

Lengyelország esetében tulajdonképpen két különálló területről van szó, a Magas-Tátrától északra: nyugaton Árva, keleten Szepes vármegye legészakibb szeletéről. Lengyelország célja a területszerzéssel az volt, hogy kitágítsa azt a „folyosót”, amely a Magas-Tátra vonulatához, a csúcsok láncolatához vezet – itt van a mai napig a határuk Szlovákiával (akkor Csehszlovákia). Bár a romantikus értelmezésben felbukkant a „megőrzésre átvéve” gondolata, 1920-ban a lengyel államnak nagyon is reálpolitikai céljai voltak a területszerzéssel. Ennek egyébként már 1902 óta a legdélibb pontja a Tengerszem-csúcs, amelynek birtoklásáért évtizedes helyi, illetve államközi jogi küzdelem folyt. 

Mint arról a területen található épített emlékek adatlapjain is olvashatunk a Határesetben, a lengyel hadsereg 1918 novemberében vonult be Árva és Szepes vármegye északi területeire, miután Wilson amerikai elnök hatására önrendelkezési hullám vonult végig Közép-Európán. Ennek szellemében mindkét megyében alakult egy-egy Lengyel Nemzeti Tanács, amelyeknek a tagjai az anyagországhoz, a katolikus Lengyelországhoz való csatlakozást tűzték ki célul. Miután 1918. október 28-án kikiáltották a Csehszlovák államot, 1919 januárjában csehszlovák-lengyel háború robbant ki (Árva ás Szepes területén nem voltak fegyveres harcok), s ez ugyan hamar véget ért, azonban a csehszlovák csapatok megszállták a két vármegye északi részét is, mert a teljes egykori Magyar Királysághoz tartozó Felvidékre igényt tartottak. A viszony azonban elmérgesedett a helyi lengyel lakossággal, így ezen területek hovatartozása a párizsi békekonferencia elé került. Bár elsőre népszavazást javasolt a Legfelső Tanács Területi Bizottsága, végül a kibontakozó lengyel-szovjet háború miatt a területet hatalmi döntéssel osztották meg Csehszlovákia és Lengyelország között, s utóbbi 1920. augusztus 10-én vette birtokba az új területeket. 

Észak-Árva

A nyugatabbra lévő vármegyeszelet az egykori Árva északi része. Legdélibb települése Chizsne, a legészakibb Felsőzubrica, amely egyébként a történelmi Magyarország legészakibb települése volt. A 20. század elején átkeresztelték Felsőbölényesre, ez a név azonban nem gyökeresedett meg – ugyanakkor az átnevezés ténye is szomorú bizonyítéka annak, hogy a magyar adminisztráció mit sem érzékelt a korszak nacionalista törekvéseiből (vagy ha igen, fütyült rá). Az árvai rész lakosságának az 1910-es népszámlálás szerint 93 százaléka lengyel volt, s a magukat magyarnak vallók aránya nem érte el az egy százalékot. Érdemes egyébként Felsőzubricán a település legészakibb részéig autózni: itt találjuk ugyanis az Árvai Néprajzi Parkot, amely szép áttekintést ad a térség (javarészt fa) építészetéről.

Árvától tizennégy települést csatoltak el, ezek Alsólipnicza, Alsózubricza, Bukovinapodszkle, Chizsne, Felsőlipnicza, Felsőzubricza, Harkabúz, Hladovka, Jablonka, Oravka, Pekelnik, Podvilk, Szárnya és Szucharova. Ezek többségéről a 16. századtól vannak az első adataink, a legrégebbi fennmaradt templomok is ellenreformáció korszakához köthetők. Ilyen a kisárvai Keresztelő Szent János plébániatemplom, ami a terület legjelentősebb épített emléke. Az 1650 és 1656 között épült fatemplom „Magyar szentek templomaként” is ismert, egyéb portrék mellett negyvenkilenc magyar (vagy Magyarországhoz kötődő) szent festett ábrázolását láthatjuk benne (már ha sikerül bejutnunk).

Az árvai részre általában is a faépítészet a jellemző, a kőből, téglából épült templomok is csak a 18. században, majd a 19. század elején jelentek meg (kapcsolódva a plébánia-alapításokhoz). Ez a fajta „szegénység” különösen érdekes annak tükrében, hogy a területen sókitermelés, illetve -szállítás, vagyis kifejezetten jövedelmező tevékenység is folyt. A lengyel-árvai szakrális építészetnek a legutóbbi fejezete az a modern templomépítési „hullám”, amelyet Karol Wojtyła, a későbbi II. János Pál pápa kezdeményezett még krakkói érsekként. A területen leginkább szakrális kisemlékeket: apró kápolnákat, szentszobrokat találhatunk.

Ha a kisárvai templomon kívül keresünk magyar emléket, ugyancsak nyitva kell tartanunk a szemünket. Még a temetőkben sem nagyon találunk magyar nevekre, magyar feliratra pedig furcsamód (vagy tán nem is olyan meglepő) a podvilki zsidó temetőben bukkanhatunk.

Észak-Szepes

Teljesen más jellegű az árvai szelettől alig néhány kilométerre keletre (és délebbre) található Észak-Szepesi terület. Ennek leghíresebb és tömegek által látogatott épített emléke Nedec vára, ami a legészakibb magyar várként vonult be a köztudatba. Ez azonban csak részben igaz: a felduzzasztott Dunajec nyugati partján álló középkori eredetű építmény (a keleti parton, ami korábban is lengyel föld volt, Csorsztin vára, korunkban várromja található) valójában nem a határt jelentette, az bő tíz kilométerrel északabbra, a Bialka folyónál volt, sőt Újbéla attól északra terül el. Így a legészakibb település Frigyesvágása, ahol szintén áll egy várkastély, amely sajnos építészeti értékeinek javát elvesztette a 20. század elején. Viszont Frigyesvágásán (és a szomszédos Bélakorompán is) találunk olyan késő középkori, gótikus, illetve reneszánsz részleteket őrző templomot, amely a „Nagy Szepesség” építészeti kultúrájának szerves része.

A különbség az árvai területtel korántsem véletlen: Szepes ezen részében az 1910-es népszavazás szerint nem lengyel, hanem magát szlováknak valló lakosság élt. Az itt élők 94 százaléka vallotta magát szlováknak, míg a magyarok aránya 1,1 százalék volt. Az elcsatolt szepesi települések: Alsólápos, Bélakorompa, Dercsény, Erdős, Feketebércz, Felsőlápos, Frigyesvágása, Kaczvin, Kislápos, Nedec, Répásfalu, Szepesgyörke, Újbéla és Újterebes. A terület ezer szállal kötődött (s kötődik ma is) a határ túloldalán maradt kulturális-építészeti közeghez. Az itt északra vezető út egyébként a magyarországi (elsősorban tokaji) bor szállításában volt kulcsfontosságú. Ennek a borkereskedelemnek az emléke például közvetlenül a határ előtt, Frigyesvágásán lévő hatalmas pince, amely nem csak a nedű tárolására, de az addig hordókban szállított bor palackozására is szolgált, hogy nagyobb haszonnal lehessen a lengyel piacon eladni.

Bár Szepes ezen északi szelete viszonylag kis terület, épített emlékeit tekintve mégsem egységes. Az egykori kereskedelmi útvonal mentén fekvő települések gazdagságát a kőépületek sokasága bizonyítja, azonban a Nedec – Frigyesvágása, Bélakorompa sávtól nyugatra és délre mindinkább a faépítészet emlékei a meghatározóak. Nem is csoda: ez már a Magas-Tátra északi lábához tartozó dimbes-dombos vidék, ahol logikus volt ennek az építőanyagnak a használata. Újterebes Szent Erzsébet temploma építészeti kultúráját tekintve szinte „összeér” az árvai résszel: az apró, 16. századi fatemplom közelében csak a 20. század elején emeltek új téglatemplomot. Szerencsére a régit sem bontották le, így fennmaradt a 17. század közepén készült képeivel együtt. A számos jelenet közül a személyes kedvencem az a részlet, amelyen a Magas-Tátra vonulata északi irányból látható – ez az első ilyen ismert ábrázolása a hegyláncnak.

Észak-Árva és Észak-Szepes Lengyelországban található épített emlékei részletesen a Határeset adatbázisában