Így veszik el a magyar múlt Dalmáciában

Ha egy magyar Split környékére utazik és nem csak gondtalan tengerparti henyélést tervez, szinte kötelező program a történelmi belváros (az egykori császári palota) meglátogatása után a látótávolságra lévő Klissza várának felkeresése. Különösen nekünk magyaroknak, hiszen a történelmi emlékezet szerint itt született IV. Béla király lánya, Szent Margit, illetve itt hunytak el a nővérei. Azt várhatnánk, hogy ezek után a magyar történelmi múlt emlékhelye a vár, kis kiállítással, azonban a történetre még csak egy árva emléktábla sem hívja fel a figyelmet. Pedig az emléktábla elkészült még 2000-ben, azonban Klissza várának üzemeltetői nem járultak hozzá, hogy felkerüljön a falra. „ … a születés helyének vitathatóságát hozták fel érvként az emléktábla felhelyezése ellen, de a legfontosabb, hogy nem akarnak a horváton kívül más nyelvű feliratot beengedni a várba. Persze elsősorban nyilván nem a néhány magyar szótól tartanak, hanem attól félnek, hogy ez precedenst teremtene másoknak, akár a szerbeknek is, hogy feliratigényeikkel előálljanak” - mondta el a Műemlékem.hu Magazinnak Fontányi Árpád, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Spliti Magyar Egyesületének alapító elnöke még 2018-ban, s hozzátette, hogy jobb híján egy évvel korábban a spliti irodájukban szentelték fel az emléktáblát, ám ez sem fordított a sorsán.

Klissza várában így Szent Margit emlékét nem találjuk meg, de mást se nagyon. A roppant szegényes és ötlettelen kiállítás alapvetően a 16. századi török ellenes harcokat ha nem is mutatja be, de a felszínen karcolgatja néhány korabeli fegyverrel. Van még egy kőtár is, amely szintén nem igazán érzékelteti a vár múltját és jelentőségét.

Azonban ez is több, mint amit jó húsz kilométerrel keletebbre, immár a szárazföld belsejében, Sinjben kap a látogató. Sinj vára alapvetően rom, a nagy részén feltárások sem folytak. Magyar történelmi kapcsolata I. Nagy Lajos korára nyúlik vissza, az aktív balkáni politikája részeként adta birtokul egy hívének. A település a Boszniába vezető út mellett állt, stratégiai helyzete miatt építették ki a várat a dombtetőn. A kisebb túrával megközelíthető erősség bejáratánál egy kissé leharcolt információs tábla áll, ám a szövegben ez első olvasható dátum 1513, vagyis szintén alapvetően a törökellenes harcokkal kezdik a szűkszavú történetet, csak egy félmondatot kaptak az itt székelő „zsupánok” és a lovagjaik. Mivel Sinj romvár, kiállítás nincs.

A magyarok körében talán Splitnél is népszerűbb Zára környéke. Ennek közelében Novigrad várát találjuk, amely – számunka – arról is nevezetes, hogy itt fojtották meg 1387 januárjában Erzsébet királynét, Lajos király özvegyét. Mint arról hat éve már írtam a Magazinban, itt a várhoz felvezető lépcső mellett található információs tábla ugyan említi Erzsébetet és a lányát, Máriai királynőt, ám csak horvátul és angolul. Szintén romvár, kiállítás itt sincs.

Már-már azon kapná magát a nemzetére büszke magyar, hogy diszkriminációt és gaz tendenciát orrontson az örökös elhallgatás hátterében, ám a felhorgadással célszerű várni némiképp. Mi a helyzet vajon Kninben, amely a kora középkorban az akkor még horvát királyok talán legfontosabb vára, sőt egy időben a székhelye is volt? Nos, itt kiderül, hogy a horvátok a saját középkori történelmüket sem tartják sokkal többre, mint a magyart. Kninben ez némiképp magyarázható azzal, hogy ez a város volt az 1991 és 1995 között létezett önjelölt szerb állam, a Krajinai Szerb Köztársaság fővárosa. A polgárháború során a horvátokat elűzték, sokukat meggyilkolták, s mivel ez alig három évtizede történt, csupán a félmúlt kategóriájába tartozik. Így Knin vára hallgat a középkori dicsőségről, a kiállítás a horvát identitást védő és erősítő délszláv háborúnak és kortárs hőseinek állít emléket.

Az általános tapasztalata leginkább az lehet a dalmáciai és horvátországi várlátogatásoknak, hogy ugyancsak mások a hangsúlyok, s a kiállításrendezés gyakran meglehetősen gyerekcipőben jár. Ha történelem, akkor szeretik a törökellenes harcokkal kezdeni (s gyakran befejezni is) a mesét, a bemutatott tárgyi anyag pedig többnyire roppant szegényes. Feltehető, hogy a várbemutatás műfaja különösebben nem foglalkoztatja a horvát kultúrpolitikát és turisztikát, vélhetően a sokkal látogatottabb tengerpartra koncentrálhatnak. Ez persze az ő dolguk, nagyobb baj, hogy ez a probléma a határon túli magyar kultúrpolitika látókörén is kívül esik.

A tanulság pedig az lehet, hogy a magyar történelmi szálakat nekünk, olykor magánemberként kell felkutatnunk és megőriznünk, mert ezt nem teszi meg senki helyettünk.