Patakok tették részben világvárossá Budapestet

Szada és Gödöllő határán, a két települést összekötő Pazsaki utcától (gödöllői oldalon: Blaháné utca) keletre, a családi házas övezet határán, egy kisebb erdőben, még Szada területén találjuk a Rákos-patak forrását. A forrás szó többnyire romantikusabb képzeteket kelt: itt valójában lápos, vizenyős mélyedés nyúlik el előttünk, amelyből a víz keskeny érként megkezdi útját dél felé. A kis patak környezete változó: egyszer éppen tiszta, máskor teli van szeméttel, hiszen a hozzá vezető kis ösvényt rendre illegális szemétlerakóként fedezik fel az emberek. Mindent összevetve a látvány egyáltalán nem megkapó, korántsem sugallja, hogy a vízfolyás milyen fontos szerepet töltött be a történelem során. Azaz az őserdőt idéző körülmények inkább ráébresztenek arra, hogy a természet mennyivel nagyobb szerepet játszhatott a korábbi korok embereinek az életében, mint a miénkben, s mennyire lehetett közvetlen része a mindennapi létezésnek.

A patak alig néhány száz méteren át csörgedezik jelenleg szabadon, a lombok rejtekében. Gödöllőn már mesterségesen kialakított, betonozott mederbe terelik. Isaszeg után még dél felé tart, majd Pécelnél nyugatnak fordul és Rákoscsabánál lép be Budapest területére. Átfolyik a X., a XIV., a XIII. kerületen, majd a Dagály fürdőtől északra ömlik bele a Dunába. Vizét a negyvennégy kilométeres útja során már Gödöllőtől több kisebb patak és ér is táplálja.

„A pesti oldal mai főváros területén átfolyó patakjai, így a Rákos- és a Szilas-patak is, komoly szerepet játszottak a történelmi korok emberének megtelepedésében. Hasonló szerepet töltött be a budai oldalon az Aranyhegyi-patak és a Csillaghegyi-árok is. Ezek a természeti képződmények egyszerre segítették a megélhetést és információs, kommunikációs csatornák is lehettek” - mondta el a Műemlékem.hu Magazinnak Szilas Gábor, a Budapesti Történeti Múzeum Ős- és Népvándorláskori Főosztályának vezetője. Az őskoros régész emlékeztetett rá, hogy az intézmény kutatásai során számos, ezen vízfolyásokhoz kötődő, jellemzően a patakmedret kísérő dombhátakon, magaslatokon elterülő régészeti lelőhelyet fedeztek fel. A feltárások eredményei azt mutatják, hogy e patakok mindennapi életet megkönnyítő jelenléte évezredeken keresztül, az újkőkortól, a réz-, bronz-, és vaskoron át egészen a népvándorlás- és a középkor időszakáig meghatározó jelentőséggel bírt az emberi megtelepedés szempontjából.

A 13. században már mai nevén ismerjük egy forrásból a Rákos-patakot, amelyet nem csak élelemforrásként használtak, hanem felduzzasztva – részbe a természetes tavasodási folyamatokat kihasználva – tavakat alakítottak ki, a víz mozgási energiájának felhasználására pedig malmokat emeltek. Ez a vizekben gazdag környezet kedvezett a falvak alapításának, így a mai Nagy-Budapest területén a középkorból már több mint két tucat települést ismerünk a pesti oldalon. Az ilyen kis falvak száma a budai oldallal együtt megközelíti a negyvenet. Vagyis a történelmi Budapest városmagján, Budán, Óbudán és Pesten kívül egy sűrű településhálózat ágyazott meg a város későbbi fejlődésének.

A Rákos-patak igazi megzabolázása a 18. századtól vette kezdetét. A 19. század végére átvezették a Városligeti-tavon, s ezt követően rendre meder-mélyítési munkálatokba kezdtek. Az 1941-es jegesárt követően kezdték el betonlapokkal burkolni a medret, s ezt folytatták a 20. század hatvanas, hetvenes éveiben is valamennyi fővárosi nagyobb pataknál, megsemmisítve ezzel az élőviláguk és öntisztító képességük javát. Az elmúlt időszakban több kísérlet is történt legalább egyes szakaszok revitalizációjára, még hód is felbukkant a mederben, azonban az élővilág egykori változatossága még szinte elérhetetlen távolságra van.