Ízisz már hozza a tavaszt

Ez persze egy mágikus dátum, még ha nem is jegyzik a mai naptárak: Ízisz hajózásának ünnepe, amikor elülnek a Földközi-tenger téli viharai és az ókorban megindulhattak a gabonaszállító hajók Egyiptomból Itália irányába. Ez a tavaszköszöntés volt a kultusz legfontosabb ünnepe a júliusi egyiptomi újév, a Nílus-áradásának kezdete mellett.

Mint arról a műemlékem.hu magazinban korábban már beszámoltunk, a 2002-ben Sosztarits Ottó vezetésével elkezdett régészeti feltárások után, 2010-2011-ben került sor Szombathelyen az Iseum felépítésére Mezős Tamás professzor tervei szerint. A rekonstruált pódiumtemplom az eredeti, egykor itt állt szentélyt idézi, míg a három oldalról körülölelő oszlopcsarnokot csak tömegében, modern épületként jelenítették meg – ebben kapott helyet maga a tárlat. Az ásatások roppant leletbősége (csaknem félmillió töredék került elő) alkalmat adott arra, hogy nagyon színesen, informatívan mutassák be nem csupán magát a savariai Ízisz-szentélyt, de a kultusz eredetét, illetve a provinciában egykor népszerű misztériumvallásokat is.

Bár az Ízisz-hit már kiveszett, a szertartások egy része jól rekonstruálható. Az éjszaka utolsó perceiben érkeztek a papok a szentély elé, majd mint felcsillantak a kelő nap első sugarai, szélesre tárták az épület ajtaját: a sötét helyiségben, ahová csak a beavatottak léphettek be, az istennő szobra várta a fényt, amely hamarosan körülderengte alakját. Az egyik pap sietve megmosdatta a szobrot, majd felöltöztette, míg a másik az oltároknál mutatott be áldozatot – így kezdődött minden nap tizennyolc évszázaddal ezelőtt a savariai Ízisz-szentélyben.

Ízisz eredetileg egyiptomi istennő volt, akinek a tisztelete a Kr. e. 2. század ban már kimutatható, de csak Augustus korában, a Krisztus születése előtti évtizedekben kezdett szélesebb körben elterjedni a római birodalomban, miután a császár elfoglalta Egyiptomot. Ízisz imádata misztériumvallás volt, vagyis a papokon kívül csak a beavatott hívekismerhették az istennő mára már elfeledett titkait, és vehettek részt a szertartásokon. A beavatás persze ugyancsak nagy anyagi áldozatot követelt, így Ízisz követőinek többsége laikus hívő volt, akik csak a szentély alsó lépcsőjéig merészkedhettek, ám a szertartásokra egyébként is a szentély előtti nyílt téren került sor – hiába, ez volt az úgynevezett „római klímaoptimum” időszaka, amikor ugyancsak barátságos időjárás uralkodott Európában, egészen az 5. századig. Az istennő kultuszának már említett legfőbb ünnepét, a ploiaphesiát március 5-én, a tavasz, az új élet kezdetén tartották, amikor a hívők a papok vezetésével egy kis hajót bocsátottak vízre – tengerpart híján Savariában vélhetően a mai Perint patakhoz zarándokolt el a körmenet.

Ízisz tisztelete rohamosan terjedt hát a birodalomban, így épült fel a szentélye a mai Szombathely területén fekvő Savariában is a városfalon kívül, az északra vivő Borostyánkő út mellett. Először egy kis faszentély állhatott itt, ám ez kicsinek bizonyult, így átépítették. Az a rekonstrukció, amelyet ma láthatunk, a 2-3. század fordulóján álló, akkor felújított és márványokkal ékesített szentélyt idézi meg. Voltak más, a szentélyt szolgáló épületek is a területen, ám ezekről kevesebbet tudunk. Az ókori savariai együttes mai tudásunk szerint a birodalom harmadik-negyedik legnagyobb Iseuma volt.

Akármilyen divatját is élte Ízisz, a 4. századra nagyot fordult a világ: a birodalom vallásává vált a korábban gyakran üldözött kereszténység, amely nem tűrte meg korábbi vetélytársait. Az istennő elvesztette híveit, szentélyére a pogányság bélyegét sütötték, végül az egészet egyben eladták bontásra a jó minőségű kőanyaga miatt. 

A cikk a fotók alatt folytatódik!

„Állandó kiállításunk megnyitásának második évfordulóját március 5-én ünnepeljük meg, amikor ingyenes lesz a belépés és a tárlatvezetés is a kiállításban” - mondta el a műemlékem.hu magazinnak Sosztarits Ottó. „A következő ilyen nagyobb attrakciónk pedig április 12-én lesz, amikor egész napos színes rendezvényünkön színes programokkal várjuk a látogatókat és a római gasztronómiába is belekóstolhatnak az érdeklődők.”

Bár az Iseum meglátogatása, különösen ha valamilyen programon is részt veszünk, több órásra is nyúlhat, érdemes további római kori emlékek után is kutatni a városban. Ilyen emléket őriz furcsamód a Perint patak, amelybe az utolsó keresztényüldözések idején, 303-ban belefojtották Siscia (a mai horvátországi Sisak, magyarul Sziszek) püspökét, Quirinust. A vértanút később szentté avatták, földi maradványainak egy része pedig Róma városát is megjárva Mária Terézia korában, a 18. században kerültek vissza Szombathelyre, előbb a püspökségre, majd a szalézi szerzetesrend templomába.

Ha már püspökök: Savaria leghíresebb római kori szülötte kétségkívül Szent Márton volt, igaz, soká nem élt a városban, hiszen még gyermekkorában Itáliába költözött a családja, Márton pedig többnyire Galliában, azaz a mai Franciaországban tevékenykedett. Tours püspökévé 371-ben választották, majd halála után a kereszténység egyik napjainkig is legnépszerűbb szentje lett.

Ugyan a szombathelyi püspökséget csak 1777-ben alapították meg, mégis érdemes felkeresnünk a székesegyházat: pontosabban ha a római korra vagyunk kíváncsiak, a mögötte és mellette elterülő rommezőt, a Járdányi Paulovics István romkertet. Itt állt ugyanis Savaria pompás helytartói palotája, amelyben császárok is gyakorta megfordultak. Lenyűgöző épület lehetett: csak az aulája 17 méter széles és 47 méter hosszú volt – ez Pannonia legnagyobb ismert, feltárt terme, amelynek mozaikpadlója még részleteiben is lenyűgöző. A palota leghíresebb ideiglenes lakója a birodalom utolsó erőskezű császára, I. Valentinianus volt, akinek itt eltöltött napjait történetírója örökítette meg. Beszámolt arról is, hogy egy éjjel fülesbagoly szállt a fürdőház tetejére és ott „gyászdalt énekelt”. Valentinianus nem tudott aludni a rikácsoló madártól, így megparancsolta katonáinak, hogy lőjék le, ám a nyílvesszők rendre célt tévesztettek, s a baglyot nem sikerült elűzni. A történetíró ezt baljós előjelnek vélte, s bár a bagoly aligha láthatta előre a jövőt, a császár rövidesen, még 375-ben meghalt a mai Komárom mellett fekvő Brigetioban.

A palota egyébként nem tűnt el a római birodalom bukásával. Megfordult itt a kora középkor leghíresebb nyugati uralkodója, a frank Nagy Károly is, aki még császárrá koronázása előtt, az avarok ellen vívott háborúja alkalmával 795-ben felkereste a hazájában köztiszteletben álló Szent Márton szülővárosát. A palotaegyüttest a középkorban várrá alakították át és nagy részét csak a 18. század végén, a mai székesegyház építésekor bontották le.