BTM: megmutatjuk a szablyát, amiből csak egy példány ismert

Báry Péter hőstette, huszárvirtus – így ismerjük leginkább azt az 1670 körül készült rézmetszetet, amelyen egy magyar huszár (vagyis Báry Péter, akiről a nevén kívül szinte semmit nem tudunk), egyetlen csapással üti le egy török harcos és a lova fejét. Hogy van-e realitása egy ilyen erejű csapásnak, abba most ne menjünk bele – fegyvertörténeti szempontból ugyanis sokkal érdekesebb a kard, vagy szablya, amivel Báry a hőstettét elköveti. A hegye ugyanis nem az ismert típusokéra, hanem inkább valamiféle bárdra emlékeztet.

Ilyen fegyvert is használtak volna a 17. században, csak nem maradt fenn belőle példány? Bizony ez is megfordult a fejemben A kard regénye írása során, azonban a korszakkal foglalkozó kutatók meggyőztek, hogy inkább a metszetet készítő, feltehetően német mester tapasztalatlanságának az eredménye a furcsa forma: nevezetesen mivel még sosem látott szablyát, csak azt tudván, hogy ívelt a pengéje, egy messert, vagyis parasztkardot rajzolt a magyar huszár kezébe.

A kard regénye éppen két éve jelent meg, s a huszárbárdnak az ügye akkor vett más folyást, amikor tavaly nyáron találkoztam Varga János kardgyűjtővel, s a kezembe akadt ez a rövid, csinosnak aligha nevezhető fegyver. Ugyan nem teljesen olyan, mint a Báry-metszeten látható penge, azzal ellentétben egyáltalán nincs hegye, de ugyanaz a bárdszerű kialakítás jellemzi. A gyűjtő hívta fel a figyelmemet rá, hogy több, hajdúkat ábrázoló 17. századi rajzon is hasonló formájú hüvelyű fegyver fityeg a hadfik oldalán.

Ezt a konkrét kardot az 1960-es évek végén találta egy gyűjtő egy Hajdúnánási tanyán. A pengére ő tette fel a keresztvasat és markolatot, amelyek tehát nem eredetiek, s a 16-17. századi magyar szablyák mintájára készültek. Tőle került Varga János birtokába a kard.

Némi hezitálás után ideiglenesen magamhoz vettem, hogy minél több, kardokkal foglalkozó szakembernek mutassam meg, s kérjem ki a véleményüket. Több szem többet lát – gondoltam. A legfontosabb kérdés az volt, hogy eleve ilyen bárdszerűre alakították-e ki a hegyét, vagy – s erre a hossza, azaz rövidsége miatt volt esély – egyszerűen levágták egy szablya végét, vagy letört, s ilyen esetlenül sikerült menteni a menthetőt.

Nem szaporítom a szót: ma sem tudom bizonyossággal megmondani, hogy mi ez. A múzeumi leletek, gyűjteményi példányok között nem találtam hasonlót. A penge vastagsága nem csökken a hegy felé, ahogy a legtöbb 16-18. századi szablyánál (ami a kovácsolási technika sajátossága). Még az is felvetődött, hogy ez valójában tényleg egy 16. századi messer. Ha nem az, hanem tényleg valamiféle bárdszerű szablyaváltozat, akkor sem tudjuk, hogy azoknak hogyan zárták a végét.

Mint írtam, nem ismerünk múzeumi gyűjteményből sem ilyet. Hogy régészeti leletként kerülhetett-e elő, fogas kérdés: mivel a vas-, illetve acéltárgyak többnyire nagyon korrodált állapotban maradnak fenn a talajban, így jó eséllyel letört hegyű szablyaként azonosíthatták a hasonló példányokat. Már ha volt ilyen egyáltalán.

Megnyugtató végszó tehát még nincs a huszárbárd ügyében, de a nagyközönség két hónapon át megnézheti június 18-tól a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában A kard magyar útja – Magyar kardok magyar gyűjtőktől című kamarakiállításon. A tárlaton három gyűjtő: Lőrincz József, Tóth Sándor és Varga János bocsát a nagyközönség elé kardokat, azaz szablyákat, amelyek segítségével bepillantást nyerhetünk abba, hogy miként vett az európaitól eltérő irányt a magyar kardkultúra, s milyen, műalkotásnak nevezhető példányok születtek.

A huszárbárd megfejtését pedig nem adtam fel. A kard regénye, s az annak írása során azonosított Szent Margit-protoszablya is azt bizonyítja, hogy nagyon sok megfejtésre váró kérdés van még a kardok több mint ötezer éves történetében. A jó háromezer-kétszáz éves, bronzból készült protoszablya több mint 120 évig pihent a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében, mire fegyvertörténet fontosságát bizonyítottam volna. Így a huszárbárd esetében sem adom fel a reményt, hogy megismerjük majd a készítésének körülményeit.