Erődfüzér védte a Monarchia hadikikötőjét

TENGERHEZ MAGYAR!

Már a 15. századtól az egyre fokozódó török nyomás határozta meg a Magyar Királyság sorsát, amely Buda 1541-es elfoglalását követően három részre szakadt, s a hódoltság területének visszafoglalására csak a 17. század végén került sor. Ez azt is jelentette, hogy az ország teljes egészében „lemaradt” a nagy földrajzi felfedezések koráról, amikor a szerencsésebb európai hatalmak globális korszakba léptek (többnyire sokkalta kevésbé szerencsés, más kontinenseken élő népek kárára). Bár három tenger sosem mosta a Magyar Királyság partjait, Könyves Kálmán király 1102-es tengerfehérvári horvát királlyá koronázása egy egészen az első világháború végéig fennmaradt dinasztikus kapcsolat, perszonálunió kezdetét jelentette. Bár Dalmácia inkább az itáliai kultúra hatása alatt állt – s az Adria csúcsragadozója, Velence ezt évszázadokon át sosem mulasztotta el nyomatékosítani, mígnem 1435-ben Luxemburgi Zsigmond lemondott a javára Dalmáciáról – egyes tengerparti szakaszok lehetőséget jelentettek a Magyar-Horvát Királyság tengeri kapcsolatának megteremtésére. A helyzetet kissé bonyolította, hogy a Habsburgok már évszázadok óta igényt formáltak az Isztriai-félszigetre (legalábbis egy részére), azonban az érdekek a 18. század utolsó harmadára egy irányba fordultak. Ennek köszönhetően – miután magyar kereskedők már 1720 tájától rendszeresen megjelentek a térségben – Fiume városát Mária Terézia 1776-ban Magyarországhoz csatolta, majd 1779-ben az országhoz tartozó „külön testként” (corpus separatum) ismerte el. Mint egy korábbi cikkünkben már írtunk róla, ezek után magyar kormányzó állt Fiume élén, leszámítva a napóleoni háborúk korszakát, amikor a rövid életű, francia befolyású Illír Tartományok része lett. A 19. század második harmadának elején mind többen szorgalmazták a fiumei vasút építését, többek közt Kossuth Lajos, aki a Hetilap 1846. január 27-i vezércikkében leírta a „tengerhez magyar” szókapcsolatot – ez lett az alapja, kicsit módosítva a „tengerre magyar” szállóigének.

Az akkor még nem különösebben szerencsés adottságú Fiume lett tehát a magyar tengeri kereskedelem központja, s 1871-től az addig túl keskeny partszakaszát feltöltéssel 100-200 méterrel kiszélesítették, mintegy 20 millió tonna kő felhasználásával. A kialakított raktársorban 13 ezer vagonnyi árut lehetett befogadni, 60 kilométer vasúti sínt fektettek le. A kikötői dokkokban 50 gőzhajó és 120 vitorlás horgonyozhatott. A gigantikus fejlesztéseknek köszönhetően a 20. század elejére Fiume Európa tizedik legnagyobb kikötőjévé vált.

A kereskedelmi kikötő védelmére azonban szükség volt egy haditengerészeti támaszpontra is – s itt érünk el a történelmi tabló felfestése után jelen cikkünk valódi tartalmához. A hadikikötő Pula, magyarul Póla városa lett az Isztriai-félsziget déli csücskén. Az elhelyezkedése miatt képes volt felügyelni a Kvarner-öböl bejáratát, vagyis megfelelő védelmet jelentett Fiume, s az egész parti térség számára, miközben tengeri kijárata révén lehetőséget adott az Adria északi térségének ellenőrzésére is.

ERŐDÖK ÖLELÉSÉBEN

Póla kedvező adottságai, az elvileg jól védhető öbölben lévő kikötő már évszázadok óta ismertek voltak. A várost védő első erődöt már a középkorban elkezdték kialakítani a fölé magasodó dombon, a korábbi San Michele al Monte bencés apátság helyén, ahol már a rómaiak megérkezése előtt erődített település állt. A középkori eredetű erődöt/várat 1331-ben Velence szerezte meg a várossal együtt, de új erődöt csak a harmincéves háború korában, 1630-tól építettek. A Velencei Köztársaság megszűnése után rövid időre francia fennhatóság alá került, majd az osztrákok birtoka lett 1813-ban. Ekkor a reneszánsz erőd elég romos volt, csak 1840-től kezdték el a kiépítését, immár egy komolyabb, nagyszabású koncepció részeként.

A hadikikötők esetében kulcsfontosságú a védelem. Bár a hadi flotta többnyire támadó hadműveleteket szolgál, védtelen, amikor a kikötőben horgonyoz. Vagyis gondoskodni kell arról, hogy a kikötőt – jelen esetben a félhold, vagy banán alakú pulai öblöt – ne tudják megközelíteni ellenséges erők. A 19. század első felében, még egészen a hadi repülés, s a hozzá kapcsolódó légvédelem megjelenéséig ez tüzérségi védelmet, konkrétan ágyúállásokat jelentett, amelyek képesek voltak akár zárótűzzel megsemmisíteni az ellenséges behatolókat.

Pólánál ennek voltak már előzményei, például az öbölben magasodó Szent András-szigeten már a velenceiek is építettek egy erődöt 1645 körül. Enne helyén épült az új, kör alaprajzú erőd, tulajdonképpeni ágyúállás 1830 és 1832 között. Kialakítottak a kikötő bejáratától északra egy „ellenerődöt” is 1836-ban. A pólai erődrendszer első nagy kiépítésére végül 1852 és 1854 között került sor. Ekkor egy alapvetően a kikötőt ellenőrző gyűrűt hoztak létre. Ezt az erődsort 1857 és 1859 között bővítették. Az osztrák-magyar, majd a horvát-magyar Kiegyezést követően 1881 és 1888 között egy újabb védelmi gyűrűt hoztak létre, amely a szárazföld felől volt hivatott védeni a várost, a kikötőt és a flottát. Az erődöket „védelmi körzetekbe” sorolták – általában minél távolabb volt a várostól, a körzet annál magasabb számot kapott. Az öböltől északra a Brioni-szigetcsoporton is emeltek erődöket, volt, amelyiknek a létszáma meghaladta az ötszáz főt. A szigetcsoporttól északra, a szárazföldön, Barbariga térségében is épültek erődök, amelyek a pólai kikötőhöz vezető egyik útvonalat, a Fažana-csatornát ellenőrizték és védték.

Az öt évtizeden át folytatott hadifejlesztés gyümölcse végül több mint két tucat erőd lett, amely leginkább a nagy, frontális támadások kivédésére volt alkalmas. A flották számára áthatolhatatlan záron azonban kisebb egységek át tudtak csúszni, mint a 1918. november 1-jei búvár-kommandós akció is bizonyította. Ekkor két olasz katonai búvár hatolt be torpedócsónakokkal éjjel a pólai hadikikötőbe, hogy a Monarchia tengernagyi hajóját, a több mint 150 méter hosszú SMS Viribus Unitist elsüllyesszék. Időzített aknát helyeztek el a vízvonal alatt, majd megpróbáltak partra evickélni. Az akciófilm után kiáltó eseménysor ekkor azonban groteszk vígjátékba fordult. Elfogták őket és számukra is kiderült, hogy a hajót egy nappal korábban, október 31-én Horthy Miklós ellentengernagy és a flotta főparancsnoka, IV. Károly király parancsára átadta a Délszláv Nemzeti Tanácsnak. Vagyis az elsüllyesztésre szánt hajó már az olaszok szövetségeseinek a birtokában volt, amit mind a kikötőben, mind a fedélzeten komoly mennyiségű alkohol felhörpintésével ünnepeltek a születő délszláv állam leendő polgárai. A búvárok elárulták, hogy aknát erősítettek a hajóra, egy órás késleltetéssel és kérték, hogy ürítsék ki azt. Hittek is nekik, meg nem is, de azért riasztották a legénységet, akik az éjszakai mámor miatt még meglehetősen dekoncentráltak voltak. Végül reggel háromnegyed hétkor az akna felrobbant, a Viribus Unitis pedig negyedóra alatt elsüllyedt a pólai kikötőben. Az áldozatok száma körülbelül negyven fő volt (szemben az általánosan ismert 400 emberrel). A hajó roncsa öt évig feküdt mintegy harminc méter mélységben, majd mivel veszélyeztette a hajózást, a nagyobb darabjait kiemelték. De egyes részei még ma is eredeti hullámsírjukban pihennek.

ERŐDVÁROSBÓL TURISTAVÁROS

A tengernagyi hajó sikeres elsüllyesztése is azt bizonyította, hogy a tűzerővel összekötött erődök korszaka leáldozott. Nem volt ez másként akár Magyarországon sem, ahol a hasonló elvek szerint kialakított komáromi erődrendszer elavulttá vált, mire felépült. A pólai erődök többségét sem használták védelmi célokra az első világháború után. Néhány ágyúállásba légvédelmi ütegeket telepítettek – amelyek aztán már a második világháborúban többnyire elpusztultak a légi támadások miatt. A többi erőd sorsa általában a feleslegessé válás lett.

Az erődök még évtizedeken át a jugoszláv, majd a horvát hadsereghez tartoztak, s van amelyik még ma is a hadügy birtokában van, de a többségüket hamar elengedték a katonák, legfeljebb raktárként hasznosították. Aztán már úgysem. Az eredeti két tucat erődnek legalább a fele ma is szabadon felkereshető, legfeljebb a belső udvarukat védi lánc, s rozsdás lakat. Mivel a védelmi övezet nagy területre terjedt ki, a város terjeszkedésének sem álltak az útjába. Póla belterületén mindössze egy kör alaprajzú erődöt bontottak le, hogy a helyén óvodát építsenek, illetve egy másik a mellette nyitott kőbánya áldozatává vált, mert a bontás miatt statikailag meggyengült, s azt is bontani kellett. Ez az erőd a haditengerészeti temető szomszédságában állt, a helyén most egy bevásárlóközpont magasodik, amely nevében (Max) őrzi a hajdani Maximillian-erőd emlékét.

Voltak és vannak kísérletek az erődök hasznosítására is, amelyek közül a legsikeresebb a Verudela-erőd, amelyben egy, leginkább a tengeri élővilágot bemutató intézményt, az Aquariumot rendezték be. Több erődben is színházi előadásokat rendeznek nyaranta. A szárazföldi erődök közt van, amelyben kutyamenhely kapott helyet. Az erődök többsége azonban kihasználatlan, s megkezdődött a lassú pusztulásuk.

A pólai erődökhöz vezető magyar szálak napjainkra szinte teljesen megszakadtak. A haditengerészeti temetőben még egy tucat név emlékeztet arra a sírköveken, hogy bő egy évszázaddal ezelőtt akadtak honfitársaink, akik nem csupán eljutottak a tengerhez, de hivatást is találtak a hullámok hátán. Fiume elvesztése, a magyar tengerésztiszti képzés megszűnése, a Monarchia felbomlása azonban javarészt szertefoszlatta az ország tengerhajózási álmait.

TÖBB MINT NÉGYEZER HATÁRON TÚLI ÉPÍTETT EMLÉK: A HATÁRESET CÍMLAPJA