Az elveszett magyar tenger

A magyar tengeri hatalom megteremtésének igénye szinte egyidős volt a keresztény magyar királyság megszületésével, hiszen már I. László igyekezett megszerezni a horvát királyi trónt. Ez azonban csak utódjának, Könyves Kálmánnak sikerült, aki 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát. A hódítások azonban történelmi távlatban rövid életűnek bizonyultak az alapvetően Velence és Bizánc befolyása alatt lévő partvidéken, hiszen a part a tengeri és nem a szárazföldi hatalmak számára biztosított előnyt. Ha a dalmát városokat el is vesztette a magyar korona (Luxemburgi Zsigmond az 1435-ös nagyszombati egyezményben mondott le Velence javára Dalmáciáról), a horvát-magyar perszonálunió intézménye roppant tartósnak bizonyult, hiszen egészen 1920-ig létezett hivatalosan.

Nyilván logisztikai kérdés is volt, hogy a messzi dalmát vidék helyett a figyelem a későbbiekben az északi Isztriai-félszigettől délre húzódó partvidék felé fordult. Természetesen az Isztrián nem jöhetett létre magyar befolyás Velence, majd a Habsburgok jelenléte miatt, azonban voltak olyan időszakok, amikor legalábbis papíron elismerték a magyar igényt: I. Lajos 1358-ban a Qarnerói-öböltől, vagyis Fiume térségétől egészen a mai Albániában lévő Durazzóig megszerezte a tengerpartot Velencétől a zárai béke értelmében.

Fiume egyébként néhány évvel korábban 1337-ben került a magyar királysághoz, amikor Frangepán Bertalan három évtizedre megszerezte azt. Maga a település kifejezetten jelentéktelennek számított akkortájt az északabbra lévő Trieszthez képest, amelyet a Habsburgok jogokkal ruháztak fel, s az Adria egyik legnagyobb forgalmú kikötőjévé vált. A kedvezőtlen terepen kívül az uszkók kalózok tartós jelenléte is visszavetette Fiume, de még a dalmát kikötők forgalmát is a késő középkorban: flottájukat csak 1615 táján sikerült kiszorítani a térségből. Bár tartósan sohasem sikerült a területet birtokolni, a dalmáciai városok uralmára a magyar igény még az első világháború idejében is felmerült.

A nagy földrajzi felfedezések korában a magyar királyság a tartós szétszakítottsággal és a törökkel küzdött, így a kitágult világot alig érzékelték a Kárpát-medencében. Fiume térségében 1720 táján jelentek csak meg magyar kereskedők, akik be akartak kapcsolódni a távolsági kereskedelembe. A várost Mária Terézia 1776-ban Magyarországhoz csatolta, majd 1779-ben az országhoz tartozó „külön testként” (corpus separatum) ismerte el. Ezek után magyar kormányzó állt Fiume élén, leszámítva a napóleoni háborúk korszakát, amikor a rövid életű, francia befolyású Illír Tartományok része lett. A század második harmadának elején mind többen szorgalmazták a fiumei vasút építését, többek közt Kossuth Lajos, aki a Hetilap 1846. január 27-i vezércikkében leírta a „tengerhez magyar” szókapcsolatot – ez lett az alapja, kicsit módosítva a „tengerre magyar” szállóigének. Széchenyi is járt a városban, ő is létfontosságúnak tartotta a vasút építését.

A cikket a fotók alatt folytatjuk!

Az aranykor azonban csak az 1868-as horvát – magyar kiegyezéssel jött el. Ahogyan nyugatabbra Póla haditengerészeti központtá vált, úgy elkezdődött Fiume polgári fejlődése. A város természeti adottságai ekkor még nem voltak egyértelműen kedvezőek, hiszen ezen a szakaszon rendkívül gyorsan mélyül a tenger, így a rakodás számára megfelelő partszakasz is kifejezetten keskeny sáv volt.

Az új fiumei kikötő építéséről az Andrássy-kormány 1871-ben törvényben rendelkezett és 13 millió forintot különített el a célra. A tervezést a marsielle-i kikötő építésze tanácsadóként segítette, a terveket a MÁV mérnökei készítették. A kivitelezést Hajnal Antal, a Magyar Tengerészeti Hatóság főmérnöke irányította. A partszakaszt feltöltéssel 100-200 méterrel kiszélesítették, mintegy 20 millió tonna kő felhasználásával. A kialakított raktársorban 13 ezer vagonnyi árút lehetett befogadni, 60 kilométer vasúti sínt fektettek le. A kikötői dokkokban 50 gőzhajó és 120 vitorlás horgonyozhatott. A gigantikus fejlesztéseknek köszönhetően a 20. század elejére Fiume Európa tizedik legnagyobb kikötőjévé vált.

A külön kormányzóság a városban a magyar etnikum megerősödését is támogatta. A döntően olasz és horvát lakosok mellett 1880-ban még csak 2 százalék volt a magyarok aránya, ám 1910-re 13 százalékra, hat és félezerre nőtt. Ez döntően átalakította a település szellemi kultúráját, és a városképet is, hiszen a középületeket jobbára magyar (és Magyarországon is dolgozó osztrák) építészek tervezték. Különösen az olasz lakosok sérelmezték a magyarok térnyerését.

Nem csak a városban, de az Isztriai-félsziget déli partvidékén is megjelentek a magyarok az 1860-as években. A kedvező mikroklíma miatt villákat, szanatóriumokat építettek, így alakult ki Abbázia ma ismert arculata, hiszen a ma már történelmi épületeket, szállodákat ekkor építették a kis halászfaluban és környékén. Itteni villájában halt meg gróf Andrássy Gyula, a század egyik legsikeresebb magyar politikusa 1890-ben. A Hotel Bellevue-ben hunyt el Markusovszky Lajos, a modern egészségügyi oktatás megteremtője 1893-ban. Az Ucka-hegynek köszönhetően szelíd klímájú szállodákba, szanatóriumokba gyógyulni és halni jártak az előkelő vendégek: 1897-ben itt halt meg Kamermayer Károly, Budapest első főpolgármestere, 1905-ben pedig Szapáry Gyula volt miniszterelnök is.

1918. október 29-én az utolsó fiumei magyar kormányzó, Jekelfalussy Zoltán átadta a várost a horvát nemzeti tanácsnak, így az horvát közigazgatás alá került, majd nemzetközi csapatok foglalták el. Hamarosan csatlakozott a város vezetése Olaszországhoz, s mivel a város határtelepüléssé lett, 1924 után lehanyatlott. 1925-ben már csak ezer magyar élt a városban, hiszen többségük elköltözött az erőszakos olasz asszimiláció miatt. Az újonnan kialakított délszláv állam a közeli Susakot építette ki tengeri kikötőnek. A második világháború után elvették Fiumét az olaszoktól, kikötőjét összevonták Susakkal. Újabb felemelkedés következett – immár a magyarok nélkül. 

Fiume épített emlékei a Határeset adatbázisában

Kapcsolódó cikkünk:

Miért éppen az Isztria?

VISSZA A MAGAZIN CÍMLAPJÁRA