Nagyüzem, világ, örökség
Bár az idén szinte másról sem szólt a Világörökség, mint a negyven éves évfordulóról, az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak az egyezmény megszületésére került sor négy évtizede, meg kellett várni, míg kellő számú állam csatlakozik hozzá, így az első helyszíneket csak évekkel később, 1978-ban vették fel a Világörökségi listára. Az alapítók célkitűzése egyszerű és nemes volt: egy olyan világméretű egyezményt, szolidaritást – és a hozzá tartozó pénzügyi alapot – akartak létrehozni, amely segít az egyiptomi Abu Simbel és Philae templomai megmentéséhez hasonló akciók megszervezésében. Itt ugyanis az asszáni gát építése miatt a pusztulás várt az ókori emlékekre, amelyeket végül részben ötven állam anyagi segítségével mentettek meg azzal, hogy szétdarabolták, majd magasabban ismét felépítették őket. Az UNESCO-t már 1959-től – ekkor indult az egyiptomi kampány – foglalkoztatta egy államok feletti, de azok szuverenitását nem sértő jogi eszköz létrehozása a kulturális, majd a hatvanas évektől kezdve a természeti helyek védelmére is. Ekkortájt született meg a World Heritage fogalma, s az UNESCO, az ICOMOS és az IUCN (Nemzetközi Természetvédelmi Unió) szakemberei azt remélték, hogy talán soha nem fogja elérni a százat a listán szereplő helyszínek száma.
Negyven év nagy idő, ha most szemrevételezzük, mivé cseperedett az egyezmény, felemás érzéseink lehetnek, hiszen az egyezményhez csatlakozó (úgynevezett részes) államok rögvest felismerték a lehetőséget, hogy milyen remek globális turisztikai marketing eszköz hullott az ölükbe.
(A cikk a képek alatt folytatódik)
Ma az eredeti szándékot részben ugyan idézi a veszélyeztetett helyszínek listája, azonban a „valódi” listán az idén felvettekkel együtt immár 962 helyszín szerepel. Annak ellenére, hogy évek óta elhangzanak olyan szakértői vélemények, mely szerint önmérsékletet kellene tanúsítani, a 2012-ben Szentpéterváron tartott ülésszakon sem voltak szívbajosak, hiszen 26 új helyszínnel gyarapították a listát. S bár az európai helyszíneket elvileg különösen óvatosan kezelik, hiszen a kontinensünk alaposan túlreprezentált világörökségi szempontból, ebből hat ismét európai, sőt van köztük ismét egy francia is, igaz, tavaly kettő volt (egyébként a világörökség bizottság címe: Place de Fontenoy 7. Párizs).
Természetesen érthetők az érvek is, hogy miért olyan nehéz a fékre lépni, hiszen a válasz az, hogy nincs joguk elutasítani senkit, aki megfelel a feltételeknek. Igaz, idén a bizottság a tanácsadó testület javaslatain „puhított”, vagyis kedvezőbben bíráltak el egyes jelentkezőket, mint ahogyan azt a saját szakértőik javasolták. Sajnos nehéz komolyabban venni a bizottságot, mint amennyire ők veszik komolyan magukat.
Gondoljunk bármit a Világörökségi listáról és az egyezmény gyakorlati működéséről, Magyarország – azzal együtt, hogy a nyolc helyszínből általában hármat tartanak teljesen problémamentesnek a szakemberek – kifejezetten jól áll, hiszen 2011-ben megszületett a világörökségi törvény, ami összesen ha féltucat országnak van. Ennek a működési tapasztalatait persze egyelőre nem lehet összegezni, hiszen a kezelőszervezetek kialakítása még folyamatban van. Mindenesetre reméljük a legjobbakat és persze boldog születésnapot!
Vesztesek és nyertesek, a Világörökség műhelytitkai: beszélgetés Fejérdy Tamással az évforduló kapcsán a Közkincskeresőben (15:07-től)
Kapcsolódó cikkeink:
Limes világörökség: 2013-ban jöhet a jelölés
Párizsban döntöttek Budapestről és Tokajról
Elfogadták a világörökségi törvényt
Múzeum, műemlék, világörökség: ki miből él?
Világörökség: vissza a gyökerekhez