Ferenc sófőző üzem

Ország:

Szlovákia

Szélesség (lat):

N 48° 58,725'

Hosszúság (lon):

E 21° 16,493'

Védettség van?

igen

Védettség száma:

Típus:

Ipari objektum

Jelentőség:

Egyetemes jelentőség: 3
Jelentőség a szűkebb környezet/adott ország szempontjából: 5
Magyar történelmi jelentőség: 4

A település mai neve:

A település magyar neve:

A település német neve:

A település latin neve:

Cím:

A Zborovská utca ÉNY-i oldalán

Egyéb adat:

A település Eperjeshez tartozik

Rövid leírás:

Sóvár Árpád-kori eredetű település. Területén már a középkor óta ismertek voltak sós források, melyek vizének elpárologtatásával (főzésével) sót termeltek. A só a modern korokig a mindennapi élet, pl. a hús tartósítás, legfontosabb hozzávalója volt, így termelése, birtoklása minden szempontból stratégiai kérdésnek számított. 1572-től kősót kezdtek bányászni itt, mélyműveléses módszerrel, számos aknát mélyítve. A 16-17. században a területet bérlő Sós család fejlesztette a sóbányászatot és feldolgozást, később Eperjes város vette át e tevékenységet. 1673-tól a kassai királyi kamara irányította a munkát, komoly fejlesztéseket is végrehajtva. Pl. a sófőző épületéhez csatornát építettek, ennek vizén szállították ide a fűtéshez használt fát. 1752-ben a víz elárasztotta a központnak számító Leopold-aknát, így a mélyművelés lehetetlenné vált. A termelés ekkortól egészen az 1960-as évekig a sós víz kiemelésével és ebből só lepárlásával folyt. Az ekkortól megszűnt termelés emlékeinek, az elszórtan elhelyezkedő ipari épületek (őrlők, raktárak, sófőzők, csatornák, a bányászok számára épített templomok) jelentős része máig fennmaradt. Az egyedülálló műemlékegyüttes bizonyos épületei a Szlovák Műszaki Múzeum kiállító helyeként látogathatóak. A legutóbbi kiállítás 2001-ben nyílt meg.

Bár a só főzéssel való kinyerésére a középkor óta vannak adatok Sóvárról e technológia csak az 1752-es tragédia után vált egyeduralkodóvá az itteni sógyártásban. Ennek munkamenete szerint a mélyből felhozott, oldott sóban gazdag vizet először nagyobb mennyiségben tárolták felszíni tartályokban, majd csövön továbbították a sófőzőbe. A ma álló sófőző épület egy korábbi, 17. sz-i, hasonló célú üzem helyén, későbarokk-klasszicista stílusban épült 1800-ban. A két szintes, mellékszárnyakkal is rendelkező épület egyszerű homlokzatát az erőteljesen hangsúlyozott középrizalit fölötti timpanon uralja. A jobb- és balszárnyon földszinti árkádsor, az emeleten fedett-nyitott, oszlopos folyosó fut végig. Az épületet a sófőző technológia folyamatosan modernizálódó igényeinek – és a gyakran pusztító tűzvészeknek is köszönhetően, számos alkalommal építették át. (A legutolsó tűzvész 1819-ben volt.) A sólepárlás hosszadalmas munkája során a 12 órán át előmelegített sólé a nagy méretű főzőüstbe került, ahol 5 órán át főzték. Az elillant sólevet 3 óránként pótolva ezt 12-14 napig ismételték. A kiszedett, kristályos só csepegtető ládákban szárító raktárba került. A termelés befejeződése után az épületet részben felújították, így ma múzeumi célokat szolgál.

(Forrás: A Visegrádi Országok technikai műemlékei II. (Szerk.: Holló Csaba et alii, Budapest, 2004.)

Adatlapot készítette:

szépmíves

Adatfelvétel ideje:

2012-01-29 18:11:40