Nők, akik kiásták Budapesten Rómát

Bevezetés

Aquincumról szinte mindenki hallott már. Az amfiteátrum(ok), a vakítóan fehér, görög-római templomra emlékeztető múzeumépület a római város romjai között, a Szentendrei út mellett futó boltíves vízvezeték, vagy akár a Flórián tér római katonai táborának emlékei a figyelmes városlakók számára ismerősek lehetnek. Az Óbudán található településegyüttes részeit (polgárváros, katonaváros, legiotábor, villagazdaságok) idestova több, mint 130 éve régészek generációi kutatják töretlen lelkesedéssel, egyre több mindent fedve fel az egykori provinciafőváros mindennapjaiból. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Aquincum kutatói között nem csak szigorú tekintetű, szakállas-szemüveges urakat, hanem bizony hölgyeket is találunk szép számmal, szinte a kezdetektől fogva. Cikkünkben a római települést kutató női régészekről emlékezünk meg.

Nők a régészetben – nők Aquincumban

A hazai (és sokak szerint a nemzetközi) régészettudomány első női régészeként az erdélyi születésű és ott is munkálkodó Torma Zsófiát (1832-1899) illik említeni, aki ugyan erdélyi ősrégészként dolgozott, a térség prerómai időszakát kutatta, de abban a korban élt, amelyet a budapesti római kori kutatások elindulása fémjelzett. Testvére, Torma Károly (1829-1897) szintén régész, nevéhez fűződik az aquincumi polgárvárosi amfiteátrum első tudományos igényű régészeti feltárása, de ásta a város korábban basilicaként azonosított épületét is. Zsófia ezek kívül élénk levelezésben állt korának elismert régész-kutatóival, így nyilván követte az aquincumi kutatásokat is. Testvérén keresztül ismerhette Kuzsinszky Bálintot (1864-1938) is, aki az Aquincumi Múzeum megalapítójaként (1894) és első igazgatójaként írta be magát a történelemkönyvekbe. Így, noha Torma Zsófia közvetlenül nem is vett részt a római város feltárásban és kutatásában, pontos képet kaphatott a kutatások állásáról.

Aki nőként a korszakban még nála is közelebbi, naprakész információk birtokában lehetett az aquincumi kutatásokról, az nem volt más, mint Kuzsinszky Bálint felesége, Nagy Irén, aki bár nem volt régész, értve és becsülve férje hatalmas munkáját, illetve értékelve annak jelentőségét, 1939-ben – férje halála után egy évvel – a Budapesti Történeti Múzeum elődjének adományozta hagyatékát, könyvtárát. A két háború közötti időszakban is nagy lendülettel folytatódott az aquincumi településegyüttes feltárása és bár a hangsúly a polgárváros területéről – elsősorban az Óbudán egyre inkább megszaporodó építkezések miatt –  a Flórián téri legiotábor környékére, a katonavárosra tevődött át, kisebb-nagyobb ásatások a későbbi régészeti park területén is voltak. Az 1930-as évek elején került elő a világhíresé vált aquincumi víziorgona, illetve önálló régészeti leletek feldolgozására is sor került.

Az aquincumi kutatások első – sajnos csak nagyon kevéssé – ismert női régésze Juhász Györgyi volt. Szakmabeliek által máig forgatott munkája, a római polgárváros észak-déli főútját szegélyező boltsor egyik kis magazinjából előkerült nagy mennyiségű kerámiaedény, a fényes, vörös, reliefekkel gyönyörűen díszített, úgynevezett terra sigillata edény vizsgálata és publikálása volt, de írt cikket Brigetio terra sigillata leleteiről is. Az ismeretlen okokból sajnos csak igen rövid ideig munkálkodó Juhász Györgyi életéről, későbbi tevékenységéről semmit sem tudunk, nyomtalanul tűnt el nem csak Aquincumból, de a tudományos életből is.

A második világháborút követő időszak az Aquincumi Múzeum és a park újjáépítését, valamint a főváros római kori kutatásainak újraindulását is jelentette. Ez a korszakváltás más szempontból is érdekesnek bizonyult: korábban ugyanis a feltárásokat alapvetően férfi régészek vezették, míg a háború után a hölgyek kerültek előtérbe és a legtöbb régészeti kutatást már női régészek végezték. Ennek részben oka lehetett, hogy a háború elsősorban a férfilakosságát tizedelte meg, ezért az egyetemről kikerült, fiatal régészek jelentős része is hölgy volt. Ugyanakkor az is tény, hogy az Aquincumi Múzeum kiemelkedő jelentőségű férfi régészei pont ebben az időszakban (vagy kicsit korábban) távoztak az élők sorából (Kuzsinszky Bálint 1937-ben, Nagy Lajos 1946-ban).

A korszak – és innentől kezdve a római kori kutatások következő évtizedeinek – egyik legmeghatározóbb egyénisége a fiatal Póczy Klára lett (1925-2008). A rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutató régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen), és maradandót alkotott a katonaváros topográfiájának kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is. Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is: számtalan tárlatvezetése és kiállításvezetése mellett sokan a mai napig az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerték és szerették meg a római kort.

A korszak másik meghatározó női régésze Kaba Melinda volt (1926 -2008), aki elsősorban a katonavárosban kutatott, nevéhez fűződik a helytartói palota kutatása – Szilágyi Jánossal, és végzett ásatásokat a katonaváros északi szegélyén húzódó temetőben és a Királyfürdőben is (azaz a vízivárosi római segédcsapat tábor civil településén, a vicusban). 1977 és 1984 között ő tárta fel teljesen a Flórián téren a legiotábor fürdőjét (Thermae Maiores, ma itt található a Fürdőmúzeum) és ő vezette az aquincumi vízvezeték (aquaeductus) mindezidáig legnagyobb volumenű kutatását is,  a Szentendrei út szélesítéséhez kapcsolódott az 1970-es évek közepén. Nem csak településkutatással, hanem tárgyi emlékanyaggal is foglalkozott: a világhíres aquincumi vízorgonáról írt könyvét máig forgatja a szakmai közönség. A legiotábor ésa katonaváros ásatója volt Parragi Györgyi is (1930-2013), akinek nevéhez fűződik az egyik leggazdagabban díszített városi lakóépület, az úgynevezett Folyamőr utcai villa első kutatása, és foglalkozott a helyi kerámiaművességgel is. Pető Mária (1941-2015) elsősorban a római kort megelőző kelta őslakosság, az eraviscusok emlékanyagával és gellérthegyi erődjükkel foglalkozott, ám végzett kutatásokat a római mezőgazdaság témakörében és ásatásokat végzett az aquincumi villákban is.

A közelmúlt – azaz a 20. század utolsó évtizedeinek aquincumi feltárásait – ismét elsősorban hölgyek határozták meg, akik a múzeum „szürke eminenciásainak” mondhatók, de hatalmas munkát végeztek: számtalan régészeti feltárást vezettek az 1970-es évek elején megindult óbudai revitalizációhoz kapcsolódóan. A gombamód szaporodó panelházak, rohamtempóban épülő új utcák, közművek, aluljárók kiépítéséhez kapcsolódóan sokszor igen nehéz körülmények között, nagy nyomás alatt végzett terepi munka mellett szép számmal dolgoztak fel tárgycsoportokat, illetve egyedi, kiemelkedő leleteket is. Így például Németh Margit (1944) is, aki az aquincumi katonai táborok (segédcsapat-tábor, legiotábor) feltárása mellett ellátta az óbudai régészeti feltárások szakmai vezetését is és elsőrendű epigráfusként dolgozta fel és közölte a településegyüttes területről előkerült latin feliratos emlékeket, illetve nevéhez fűződik a legiotábor fürdőjének valószínűsíthető késői funkciójának meghatározása (dux palotája). Szirmai Krisztina (1943) több évtizedes munkával nem csak ásatási eredményeit közölte mindig igen precízen (elsősorban az albertfalvi segédcsapat-tábor és település területén dolgozott), de számtalan cikket írt militaria (katonai viseleti tárgyak, fegyverek) és szobrászat témakörökben is. Topál Judit (1943) elsősorban a katonaváros nyugati temetőjének kutatását végezte hosszú éveken keresztül, sokszor igen mostoha körülmények között, nagy mélységben. A több, mint 500 sír feldolgozásáról készült, példaszerű, kétkötetes publikációval indult útjára az Aquincumi Múzeum gyűjteményeinek sorozata (Aquincum Nostrum). Madarassy Orsolya (1954) elsősorban az aquincumi katonaváros településszerkezetét kutatta, de intenzíven foglalkozott római falfestészettel is és zseniálisan érzett rá egy – első ránézésre jelentéktelennek tűnő – töredékes, karcolt márványlap funkciójára. Ez utóbbi a Római Birodalom legritkább csillagászati és földrajzi helymeghatározó eszközének bizonyult. A tragikusan korán elhunyt Márity Erzsébet (1951-1994) elsősorban a polgárváros településszerkezetével foglalkozott, míg a szintén fájdalmasan korán távozott H. Kérdő Katalin (1950-2019) elsősorban a Víziváros római kori topográfiáját (a Főváros területén található legkorábbi, a Bem József téren létesült római tábor körül kialakult település részleteit) kutatta rendkívüli precizitással, s lehetősége volt ásatást vezetni a Hajógyári-szigeten is, ahol az aquincumi helytartói palota építéstörténetéhez gyűjthetett újabb adatokat. Nevéhez fűződik az aquincumi településegyüttes hiánypótló, tájrégészeti összefoglalásának elkészítése is. A római kori régészeti leletek egyik legnépszerűbb – és egyúttal leglátványosabb – tárgycsoportjának, az ékszereknek a kutatását választotta R. Facsády Annamária (1951), aki – katonavárosi ásatásai mellett – hosszú évtizedeken át foglalkozott a legkülönbözőbb ékszertípusokkal, sőt numizmatikai és szobrászati témájú publikációkat is megjelentetett. Ugyanő hosszú évekig vezette a BTM Aquincumi Múzeumának Ókortörténeti Főosztályát is. Bár ő maga nem vezetett önállóan ásatásokat, de archaeozoológusként, azaz a római kori állatcsontok szakavatott kutatójaként Alice M. Choyke (1951) – évtizedek óta hazánkban élő és közel 30 évig az Aquincumi Múzeumban dolgozó régész – létrehozta (az országban szinte elsőként!) a múzeum saját kis archaeozoológiai laborját, amely azóta is működik, számos értékes adattal gazdagítva a rómaiak állattartási és táplálkozási szokásairól alkotott képünket.

A fent említett hölgykoszorú az Aquincumi Múzeum stabil szakmai csapatát képviselte évtizedeken keresztül egy – Póczy Klárához hasonlóan és őt az igazgatói székben is követő – agilis, széles látókörű és hatalmas munkabírású régésznő, Zsidi Paula (1952) múzeumvezetése alatt. Az egyetemi tanulmányai után rögtön a BTM Aquincumi Múzeumába került kutató azonnal a mélyvízben találta magát: az aquincumi polgárvárost átszelő Szentendrei út kiszélesítéséhez kapcsolódó régészeti feltárások során már akkor alkalma volt „belerázódni” a nagy hajtással járó – és mára már szinte egyeduralkodó vált – úgynevezett beruházás-vezérelt, vagy mentőásatások folyamatába. Ezek mellett kiállításokat rendezett és természetesen rengeteget kutatott is. Intenzíven foglalkozott – illetve foglalkozik napjainkban is – például temetőelemzéssel, antik orvoslással, a polgárváros városszerkezetével, védműveivel, lakóháztípusaival, szentélyeivel és a villagazdaságokkal is. A topográfián túl számos tárgytípus is érdeklődésének homlokterébe került, így például a különböző típusú kerámiaedények, terrakották, mécsesek. A múzeum igazgatói posztját 1990 és 2016 között betöltő, szinte végtelen munkabírású Zsidi Paula egyrészt ütőképes, magas szakmai színvonalú csapatot épített maga köré, másrészt – jelentős részben az előző segítségével – valódi, korszerű régészeti parkot varázsolt az Aquincumi Múzeumból, az elődök nyomdokain járva. A nevéhez fűződik számos múzeumi fejlesztés a múzeum irodaépületétől az egykori ELMÜ (ma Györgyi Dénesről elnevezett) új kiállítóépületen át, korszerű műtárgyraktár megépítéséig sok minden, de olyan ikonikus időszaki és állandó kiállítások, mint a „Istenek, Katonák, Polgárok”, a „Róma Aquincumban”, a „Látványtár”, vagy éppen a „Van új a föld alatt” rendezése is az ő munkája volt. Lépést tartva a folyamatosan változó látogatói igényekkel, belevágott egy római kori lakóház (az úgynevezett „Festőház”) és egy Mithras-szentély („Symphorus mithraeum”) helyreállításába is – ezek a mai napig fontos attrakcióelemei a régészeti parknak és felismerve, hogy a jövő potenciális látogatói a mai gyerekek közül fognak kikerülni, mitológiai játszótér épült a park területén. A Zsidi Paula igazgatósága alatt az eredeti park közel 50 százalékával megnövekedett területű, 21. századi színvonalú régészeti parkká alakult egykori „romkert” számos népszerű rendezvénynek is ad ma már otthont (például Floralia, Samhain), a legkülönbözőbb látogatói korosztálynak és csoportnak nyújtva tartalmas szórakozást (gyerektáborok, kézműves foglalkozások, hagyományőrző rendezvények). A népszerűsítő programok mellett az igazgatónő nem tévesztette szem elől a múzeum eredeti, régészeti örökségvédő és tudományos műhely szerepét sem: számos nemzetközi konferencia zajlott a múzeumban az elmúlt évtizedben és a múzeum népszerűsítő és tudományos munkáját támogató Aquincum Baráti Kör és Pro Aquinco Alapítvány létrehozásában is úttörő szerepet vállalt. 

Konklúzió és utóhang

Ahogy láthattuk, a BTM Aquincumi Múzeumának fejlődését, szakmai munkáját az elmúlt évtizedekben jelentős részben női régészek irányították és/vagy határozták meg – nem elfeledkezve természetesen az olyan nagy tudású férfi kollégákról sem, mint Nagy Lajos, Nagy Tibor, Szilágyi János, vagy Wellner István. A felsorolt régészhölgyek közös tulajdonsága az elhivatottság, szakmájuk, a római provinciális régészet és Aquincum feltétlen szeretete és az alázatos szakmai munka. Szinte mindegyikük – 1-2 rövidebb vargabetűtől eltekintve – itt dolgozott a diploma megszerzésétől a nyugdíjba vonulásig, amely lehetőséget adott a hosszú tudományos munkára és a hosszútávú építkezésekre. Munkájukra, ásatásaikra nem csak a „kezük alatt” felnőtt következő régészgenerációk, hanem az ásatásokon dolgozó brigádok tagjai (a 2010-es évek elejéig jellemzően egykori bányászok) is szívesen és tisztelettel emlékeztek vissza. 

És hogy mit hoz a jövő Aquincum számára? Garancia nyilván semmire sincs és csak remélhetjük, hogy a múzeum gárdájában most is szép számmal tevékenykedő fiatal és kevésbé fiatal női régészeknek is lesz lehetőségük és erejük a múzeum és az itt őrzött régészeti örökség további védelmére és az elődök által kijelölt irány folytatására. 

Budapest híres régésznői a képgalériában!