Miért éppen Karintia?

Bár a magyarországi Karoling-kor, sőt tágabban az avar-kor utáni, és a magyar honfoglalás előtti időszak egyik legfontosabb írott forrása a Libellus de conversio Bagoariorum et Carantanorum, amely címe szerint a bajorokról és a karantánokról szól és a salzburgi érsek utasítására állították össze 870 körül, a karintiai-magyar kapcsolatok igazán a 12-13. században lettek jelentősek, mégpedig gazdaság-, illetve pénztörténeti vonatkozásban.

A szomszéd dénárja jobb

A magyar királyságról az a toposz él, hogy a középkorban mindvégig bővelkedett a pénzkibocsátáshoz szükséges ezüstben és aranyban, ez azonban nem teljesen igaz. Könyves Kálmán uralkodásától kezdve ugyanis a pénzek átmérője és súlya drasztikusan csökkenni kezdett, olyannyira, hogy a numizmatikusok ezt az időszakot gyakran aprópénzkorszaknak nevezik. A kicsiny méretű ezüstdénárokon általában az uralkodó neve sem kapott helyet. III. Béla a 12. század végén már rézpénzt is kibocsátott, amely persze sokkal kisebb értékű volt az ezüstből vertnél.

A legújabb kutatások szerint az évszázados pénzzavart az okozta, hogy a magyar királyság ezüstbányái kimerülőben voltak. Legalábbis azok, amelyeket a korszakban ismert kevésbé hatékony technológiával ki lehetett termelni. A középkori pénzek a maiakkal ellentétben, önmaguk képviselték értéküket, vagyis, ha „nagyobb címletet” akart valaki használni, kénytelen volt máshol vert érmék után nézni. Amire meg is volt a lehetőség, hiszen a pénz szabadon áramlott, mindenhol ugyanannyit ért a nemesfém tartalma miatt.

Itt kapcsolódik a történethez Karintia, pontosabban a friesachi dénárként ismert érme, amelyet persze több helyen is vertek, azonban a legfontosabb kibocsátója ez, a tartomány északi szegletében lévő város volt, ahol szinte helyben bányászták az ezüstöt. A friesachi dénárok szép termetes és súlyos darabok voltak, amelyek hamar megjelentek és elterjedtek a magyar királyságban is. Olyannyira, hogy a 13. századból származó kincsleletek nagy része Magyarország keleti feléből is ezekből kerül ki. Ez nem csak azt jelenti, hogy a pénzforgalomba már bekapcsolódó magyarok igyekeztek nagyobb címletre váltani megtakarításaikat, de azt is, hogy ekkor már jelentős lehetett az élőállat-szállítás a mai Ausztria területére, s a marhákért a helyben jellemző friesachi dénárokkal fizettek.

Persze a magyar pénzválság is megoldódott idővel. II. András pénzreformot hajtott végre, amely még a pénzverési technológiára is hatással volt, majd újabb nyugat-európai hospeseket telepítettek elsősorban az ország északi részén található, ércekben gazdag hegyek közé. Végül megváltoztatták azt a gyakorlatot, hogy az uralkodó gyakorlatilag kisajátította azt a földet, amelyen a bánya volt. A tulajdonosok érdekeltté tétele a kitermelésben hatékony ösztönzőnek bizonyult, hiszen az Anjouk idejében már Európa szerte híres és megbecsült aranyforintok születtek.

Friesach városa ma is áll, ráadásul ahogyan mondani szokás, valóságos kis ékszerdoboz, hiszen a történelmi belváros megőrizte középkori szerkezetét, az épületeken kívül még a városfala is hosszan bejárható. Persze a dénárokra túl sok minden nem emlékeztet, az ilyen történetekhez ajánlott inkább Tóth Csaba Pénzek színes világa című könyvét olvasgatni.

Katonából ismét vegyész

Karintia tartomány fővárosa Klagenfurt, napjainkban már több mint százezer lakossal. Gyakorlatilag a középkortól kezdve jelentős város volt, jogainak egy részét azonban a tratománnyal együtt elvesztette II. József reformjai során, amikor több mint fél évszázadra a grazi kormányzóság fennhatósága alá került. Az 1848-as forradalom után Karintia ismét önálló tartomány lett, Klagenfurt központtal. 1849 szeptemberében pedig megérkezett a városba internáltként Görgei Artúr, aki ezután tizennyolc éven át élt a városban, illetve a környékén. A vegyész végzettségű honvédtábornokot és volt hadügyminisztert Kossuth Lajos a vidini levélben árulónak nevezte, s nagyrészt őt tette felelőssé a szabadságharc bukásáért. Görgei teljes rehabilitálására a történelmi emlékezetben csak vagy másfél évszázaddal később került sor, közvetlenül a világosi fegyverletétel után Kossuth biztos távolból folytatott vádaskodásának eredményeként ellene fordult a közhangulat. Ráadásul az orosz cár közbenjárására kegyelmet kapott a császártól, „csupán” arra ítélték, hogy a hazájától biztos távolban éljen családjával.

Görgei a klagenfurti évei során igyekezett visszatérni régi életéhez (bár csak 1848 márciusában házasodott meg Prágában, tehát különösebb tapasztalatai ebben nem lehettek), valamint próbált ismét vegyészként dolgozni, ám a teljes munkavállalási szabadságát főleg kezdetben erőteljesen korlátozták az osztrák hatóságok. Szaktudása miatt azonban hamarosan közismert és népszerű lett a helyi iparosok, vállalkozók köreiben. „ … hogy mint vegyész támadjak fel újra, abban én valóban egész erőmből fáradoztam.” - írta fennmaradt magánlevelezésében. Foglalkozott Klagenfurt gázvilágításának terveivel is, a város azonban nem tudott pénzt szerezni ehhez a fejlesztéshez. Rövid ideig a városi iparegyesület titkára volt, azonban ez az állása – valószínűleg a bécsi udvar nyomására – megszűnt. 

A Görgei család kezdetekben Klagenfurt belvárosában élt. Itt született meg Berta lányuk, majd Kornél fiuk. A városi környezetből igyekeztek legalább időről időre kiszakadni, ezért kibéreltek egy házat a közeli Viktring faluban, amely ma már Klagenfurt külvárosa. A házat végül 1857-ben francia felesége, Adéle Aubouin örökségéből sikerült megvásárolni, s ezután folyamatosan ott éltek egészen a Kiegyezésig, amikor a feleség kilobbizta Deáknál és Andrássynál, hogy Magyarországra költözhessenek. A párnak végül 1876-ban elváltak az útjai, kezdeti levelezésük is elapadt, s Görgei Artúr még az asszony temetésére sem ment el 1900-ban.

A viktringi ház azonban még ma is áll, s a közelmúltig egy emléktábla is volt a falán, amelyet azonban néhány hete nem sikerült megpillantani. Az épület mögötti kis köz, a Görgeyweg pedig Görgei, korábbi írásmódja szerint Görgey nevét viseli.

Román kor, utak és hágók

Más magyar vonatkozású emlék a hegyvidék miatt meglehetősen gyéren lakott Karintiában nemigen van (aki mégis tudna ilyenről, mindenképpen írja meg). Érdemes azonban az egyetemes kulturális jelentőségűeket felkeresni, amelyek közül talán a legjelentősebb a gurki székesegyház. A hatalmas román stílusú templom helyén, vagy közelében már a kelta-római korban szentély állhatott, s az első keresztény templom, valamint kolostor is itt épült fel a 11. században. A ma látható székesegyházat 1140 körül kezdték el építeni, főoltárát 1200-ban szentelték fel, a teljes befejezésre 1220-ban került sor. Ekkor vitték át a kriptába a korábbi templomból a 11. századi kolostort alapító Szent Hemma földi maradványait. Magát a kriptát, vagy inkább altemplomot, valamint a nyugati részen található belső előcsarnokot tartják a szakemberek a templom leginkább eredeti állapotban fennmaradt részének. A gurki székesegyház persze így is egyike a leginkább román stílusban fennmaradt épületeknek, bár a sorozatos tűzesetek után a hajóit immár a gótika idején beboltozták.

Karintia a történeti emlékek mellett leginkább a természeti szépségek földje, számos túraútvonallal, autós panorámaúttal. Sok kiállítással is találkozhatunk utunk során, amelyek többnyire egy adott helyet (például a Grossglockner és a gleccserek világa, valamint a Malta-völgyi duzzasztógát és víztározó), illetve a természeti környezetet mutatják be. Van történeti tárlat is, például a Hochtor-hágó 2500 méter magasan nyíló alagútja mellett a szuvenírboltból nyíló ingyenes tárlat, amely a hágók, hegyi utak, valamint az azokon közlekedők történetéből villant fel epizódokat.